~Kelsey White története

Tizenötödik rész - Az első munkanap

2011. okt. 11. 17:58 - írta csakLilla

*Bzzz...bzz...bzzz. Csatt*

-Már megint nem sikerült eltalálnom... a francba is... Az a rohadt légy, miért nem hagy aludni?! Mit ártottam én neki?-közben megnéztem az órát, ami pont abban a pillanatban váltott át kereken hatra. -Na mindegy. Akkor már felkelek.-gondoltam magamban, majd kimásztam az ágyból, és elcammogtam a ruhásszekrényemig. 
Kiválasztottam az egyetlen bepakolt fehér selyeminget, és egy sötét szoknyát, magassarkúval. Felöltöztem, fogat mostam, reggeliztem, sminkeltem, 7 órakor pedig már a hotel recepcióján vártam a felettesemre eligazításért. 
-Ön lenne az új recepciós?-kérdezte egy  35 év körüli férfi.

-Igen.-válaszoltam szendén.

-Akkor kérem kövessen.-majd elindult egy 'staff' nevű ajtó felé.

Én gyorsan loholtam utána, akár egy kutya.

-Szóval ez lenne az ön egyenruhája.-mutatott egy kék blúzra és szoknyára, mikor megérkeztünk.-A névkitűzője.-sűrűn bólogattam.-És a szekrénye. Szóval, annyi lenne a dolga, hogy mikor a telefonon hívják, ön átkapcsolja, a szálloda igazgatóságára, illetve az újonnan jött vendégeknek eligazítást tart. Ha bezárják a kártyájukat a szobába, újat ad és satöbbi... a többit majd a régebbiek elmagyarázzák. Szűken ennyi lenne. Ha valamit nem ért, kérdezzen most engem, vagy majd  Daniel-éket.

-Kiket?

-Oh, persze. Elnézést, még el felejtettem bemutatni őket. Jöjjön velem.-majd odavezetett a recepciós pulthoz.-Szóval ők lennének az új kollégái. Daniel és Lilien.-mutatott feléjük.

Daniel-nek hosszú, vállig érő, barna haja volt. Alig múlhatott húsz. Nem volt kigyúrva, de pulyának se tűnt. Szóval olyan átlagos külsővel rendelkezett, mint a régi iskolámban a legtöbb fiú. Hjajj. Szívem összehúzódott, mikor múltamra gondoltam, Dorothy-ra, anyuékra és Ő rá. Még mindig nem közömbös nekem ez a téma. Azt hiszem, soha nem is lesz az, de tudni kell tovább lépni, és tartani magam Peter utolsó kívánságához, miszerint felejtsem el. Még ha lehetetlenre is vállalkozom...

-És ő pedig Kelsey lenne.-mutatott be nekik, de nem figyeltem.

-Szia.-köszönt Lily, beletúrván tupírozott szőke hajába.

-Sziasztok.-válaszoltam, miután gondolataim visszaterelődtek a valóságba.

Közben a férfi, aki magyarázott, eltűnt.

-Szóval, mostantól úgy tűnik együtt dolgozunk.-közölte monoton hangon Lilien, miközben a számítógépén netezett.

-Igen. Azt hiszem.

-Ha bármi kérdésed lenne csak szólj. Megmutatok mindent.-majd elhallgatott, és órákig nem is szólt hozzám.

Csak telt az idő...ezred lassúsággal a megszokottnál. Böngésztem a neten, újságot olvasgattam. Egyszóval semmi dolgom nem volt. Unatkoztam. Dél fele azonban újra megcsörrent a telefon.

-Felveszed légy szi' Kels?-könyörgött Lilien, miközben a körmét lakkozta.

-Persze.-majd felemeltem a kagylót.-Jó napot! Alba Queen Hotel Recepciója. Mit szeretne?

-Egy kávét, két cukorral legyen szíves az igazgatóságra.-egy ismerős férfi hang csendült fel a vonal túlsó végén.

-Rendben, máris viszem.-majd leraktam és a kávégéphez ballagtam, miközben azon törtem a fejem, hogy honnan ismerhetem ezt az embert.

Mikor elkészült az ital, a lift felé vettem az irányt, fel az ötödikre. Végigballagtam a folyosón, majd bekopogtam az irodába.

-Tessék.-mikor ezt a kis szócskát kiejtette eszembe jutott minden. Tegnap, a tengerpart, és a koktél. Már tudtam honnan ismerős.

Benyitottam, és végleg meggyőződtem róla, hogy ő volt az. Brian Wide, a tegnapi megmentőm, és  mától kezdve  a főnököm is.

Kommentáld és csillagozd Pls. :) Köszi. (:

Kilencedik rész - Álomból rémálom

2011. szept. 16. 15:27 - írta csakLilla

Másnap reggel sajgó ízületekkel ébredtem. Azt a pár órát is, amit átaludtam, forgolódva töltöttem. Mégsem a fizikai fájdalom volt akkor, abban a pillanatban a legelviselhetetlenebb, amit éreztem. Ami legbelül, a lelkem mélyén zajlott bennem, az rosszabb volt. Sokkal rosszabb... Az agyamban egy éjszaka alatt annyi lehetőség játszódott le, Peter és egyben a szerelmünk megmentéséért, hogy már belefáradtam. Mindegyik tervem befuccsolt még azelőtt, hogy tüzetesebben átgondolhattam volna. Úgy éreztem nincs kiút.

Tegnap este, mikor Kate elment, Peet próbált megnyugtatni, hogy Katerina fenyegetései csak üres szavak, és hogy ne féljek, mert tud magára vigyázni... Próbáltam szenvtelennek tűnni, eredménytelenül. Az elmém egy része kikapcsolt, csak a történteken járt az eszem, mostanáig.

Reggel 9 óra, harminc perc. Harmadik kávé éhgyomorra. Nem tesz jót a savamnak. Öt hangpostaüzenet: Négy Dorothy, egy Peter. Egy bevásárlólista, és egy rakat házi. Igazából egyik iránt se éreztem különösebb késztetést, hogy elintézzem, egyet kivéve, az pedig Dor volt. Beszélnem kellett vele. Rögtön. Az egyetlen ember, aki képes bármit elfeledtetni velem. Felhívtam, felöltöztem, majd elindultam feléjük. Csak három sarokra volt a házuk. 
Mikor megérkeztem, megcsörrent a telefonom, Peter volt az. Nem akartam vele beszélni. Fáradt voltam. Tudtam, hogy találkozni akar...ami úgyse jönne össze, mert Dorothy-nál vagyok. Szóvam nem vettem fel, de megígértem magamnak, hogy később visszahívom.
Dor beengedett, majd leültünk az ágyára, és rákezdtem. Mindent elmeséltem neki, részletesen. Katerina-ról, az autóbalesetről, és a tegnapi napról. A végén köpni-nyelni nem tudott.

-Megfenyegetett? Anyukám. És mit fogsz tenni? Elverjük?-felnevettem, majd elkomorodtam.

-Most komolyan beszélek, Dor! Mit tegyek? Nem bírnám elviselni, ha Peter-nek bármi baja esne.

-Nyugi! Ha tényleg azt mondta a csaj, hogy szereti, nem fogja bántani!-nagyot sóhajtottam, de nem megnyugvásból.-Nézz rám! Ne féltsd Peter-t! Nagy fiú már, tud magára vigyázni!-majd elmosolyodott.

-Tudom. Köszi, hogy meghallgattál. Tudod, sokat jelent ez számomra... Na de most mesélj te! Mi van a Patrick-oddal vagy hívjam inkább Alex-nek? Hm?-felnevettem. Dor rám grimaszolt, majd ő is elmosolyodott.

-Tudod, nem olyan könnyű dönteni, mint te azt hiszed! Olyan az én helyzetem, mintha neked két Peter-öd lenne...

-Akkor volna egy szeretőm is. - felkacagtunk.

Ekkor eszembe jutott, hogy még nem hívtam vissza Peet-et.

-Jó hogy róla beszélünk, azt hiszem ideje lenne visszahívnom. Bocsi, de megígértem neki. Vagyis magamnak, de ez lényegtelen.- közben kikotortam a táskámból a mobilom és már tárcsáztam is a számot. A szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérem hagyjon üzenet, vagy próbálja később. Ha? Most megharagudott rám? Vagy csak lemerült. Valószínűleg az utóbbi.

-Nem veszi fel. Mindegy, biztos...-ekkor már csörgött is a telóm.

-Na, ez gyors volt.-nevetett Dorothy.

-Ez nem ő...-felhúztam a szemöldököm- Felveszem, lehet csak másik számról hív.

-Jó napot!-egy nő volt az, közömbösen beszélt. Mit akarhat?

-Jó napot.

-Ismerőse vagy rokona ön Peter O'neill-nek?

-Igen. A barátnője vagyok.

-Mr. O'neill autóbalesetet szenvedett a délután folyamán, jelenleg a Lincoln Kórházban ápolják az intenzív osztályon. Betudna fáradni hozzá?

Pulzusom az egekbe emelkedett, nem kaptam levegőt. A telefon kiesett a kezemből a padlóra. Még hallani lehetett , amint a recepciós nő beszél, majd leteszi.

-Mi történt? Mi az?-faggatózott Dorothy.

Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen leblokkoltam. Talán 10 percbe is telt, míg összeszedtem magam, és szavanként valahogy sikerült elmondanom neki. Ekkor ő megfogott a karomnál, és elrángatott az autóig. Tudta mire van szükségem. Látni szerettem volna Petert.

-Melyik kórház?

-Li-Lincoln.-éreztem amint gombóc gyűl a torkomban.-Mond, hogy semmi baja...

-Te is tudod, hogy Peter erős. Túl fogja élni.-majd beindította az kocsit.

Mikor megérkeztünk, meg se vártam Dorothy-t, már rohantam is a bejárat felé. A kórházban megcsapott a fertőtlenítő szag. Megtorpantam egy percre, recepció után kutatva, majd szaladtam tovább. Nem találtam, hát megállítottam egy nővért.

-Elnézést, nem tudja esetleg melyik kórteremben ápolják Peter O'neill-t?-lihegtem.

A nő elővett egy mappát, majd szemével a nevet kereste.

-Ah! Megvan! Elütötték-mondta félig kérdezve-Intenzív osztály, második szoba. Harmadik emelet és jobbra.-közben megérkezett Dorothy is, de nem vártam meg, már futottam is a lifthez. 
Mikor felértem, lelassítottam. Nem tudtam mire számítsak... mennyire lesznek nagyok Peter külsérelmi nyomai? Belehalnék, ha látnám összetörve...
Mélyet szippantottam a levegőből, majd továbbhaladtam. Megálltam egy nagy üveg ajtónál, amire hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy intenzív osztály. Kinyitottam. 1-es kórterem. Nagyot nyeltem. Majd a megpillantottam a 2-es számot. Mellette hatalmas ablak...amin keresztül tisztán kivehető volt egy beteg. Tele volt szurkálva csövekkel. Feje bekötve, jobb keze gipszben. Peter volt az.

Nyolcadik rész - Egy nem várt vendég

2011. szept. 15. 15:33 - írta csakLilla

4 hónap múlva...

 

4 hónapja és két hete, hogy együtt vagyunk Peterrel... Így kimondva sokkal többnek tűnik, mint gondolná az ember. Hihetetlen, hogy mennyire elszaladt az idő...az iskolában a tanévet lezárták, a nyári szünet pedig már a végét járja. Azóta pedig már sok minden történt. Hol is kezdjem...? Azt hiszem, ehhez elő kell venni a naplómat...

Június 15: tanévzáró. Utána buli Mike-nál. Dor-ral, Peet-tel és még vagy ötven diákkal. Hajnalban Peet hazakísér.

Június 24: egész nap Peter-rel. Nála alszom! Khm... a többit nem részletezném.

Július 1-6: családi nyaralás anyuval és apuval. A leghosszabb Peter mentesen eltöltött idő, megismerkedésünk óta. Borzasztóan hiányzott. Nem is volt nélküle az igazi.

Július 15-18: üdülés PETER-rel a szülei nyaralójában! Azt hiszem, életem legjobb napjait töltöttem ott.

Július 19-Augusztus 16:  Mozi, strand, buli... minden ami belefér. A legjobb barátnőmmel és a szerelmemmel.

Szóval, ennyi lenne tömören. Így végigfutva mindezen, elég szép nyarat tudhatok magam mögött. Rossz lesz tőle megválni... De ne gondoljunk még erre! Még előttünk egy fél hónap...

Elővettem egy cetlit és írni kezdtem a bevásárlólistát. Ekkor hirtelen egy-vagyis három-hangos zörejre lettem figyelmes. Kopogtattak.

-Ki az?- kérdeztem a bejárat fele tartva.

-Kate...Boyl.-elakadt a lélegzetem. Ki? Ez nem lehet...ez csak valami vicc. Honnan tudja, hogy hol lakom? Szívem kihagyott egy percre. Megrezzentem. Mikor Peter elmesélte, hogy mit tett Kate a szüleivel, rájöttem, hogy ez a nő mindenre képes.

-Ki?-kérdeztem megerősítésképpen.

-Nyisd ki, és megtudod!-már biztos voltam kilétében. Szoprán hangja utánozhatatlan volt. Nem jó értelemben.

Elfordítottam a zárat, majd lenyomtam a kilincset.

-Szia!-üdvözölt. Nem viszonoztam.

-Miért jöttél?-tudakoltam zaklatottan.

-Be sem eresztesz? Na!-szélesre húztam ajkaimat, sóhajtott, majd kitártam az ajtót. Kate belépett, majd leült a kanapéra.

-Mit szeretnél? Vagy inkább akarsz?-helyesbítettem.Sokkal megfelelőbbnek tűnt az utóbbi, eddigi Katerine-nel kapcsolatos tapasztalataim alapján. Valószínűleg most is követelőzni jött.

-Szerintem már kitaláltad. Nem fogadtál szót nekem.-szemét rámszegezte, majd folytatta- Remélem, még emlékszel arra amit pár hónapja mondtam. Tudod, komolyan gondoltam! Azt hittem egyből megérted...

-Nem fogom elhagyni Petert! Soha! -mondtam neki, szinte már ordítva.

-Hm. Úgy látom nehéz a felfogásod... -csóválta a fejét- Egy hónapod van, hogy elhidegülj tőle, majd szakíts. Egy hónap, egy perccel se több.

Elgondolkodtam. Erre egyértelmű lenne számomra a válasz, ha nem egy gyilkossal beszélgetnék. Nagyot nyeltem. Ekkor kopodtattak. Bárki volt az, szó szoros értelmében megmentette az életemet.

-Hahó! Szívem, itthon vagy? -Peter volt. Kate, mikor az ajtó mögül a hang felcsengett, megdermedt. Leesett állal, kidülledt szemekkel meredt a bejáratra. Félelem, vágyakozás és csalódottság volt egyszerre a tekintetében. Tudta, ezzel a terve összeomlott.

-Nyisd ki!-parancsolt rám. Hát így tettem. De csak egy résnyire tártam ki.

-Szia.- köszöntem egyhangúan.

-Mi a baj?-megfogta az arcom két kezével.

-Semmi, tényleg semmi.

-Dorothy-nak hallottam a hangját előbb az ajtón át?-kérdezte.

-Nem egészen.-majd lesütöttem szemem. Peter átnézett a vállamon és megpillantotta Kate-et, amint a fotelen ül. Kezei leestek rólam, majd előrébb ment pár lépést. Arca elgrimaszolódott a dühtől.

-Mit. Keresel. Itt. Katerina? - nagy léptekkel közelített felé. Még nem láttam Peter-t ennyire zaklatottnak.

-Csak áldásomat adtam rátok, és bocsánatot szerettem volna kérni a múltkoriért.-ha nem velem beszélt volna pár perce, akár még el is hiszem neki.

-Ennyire hülyének nézel?! Tudod, már régebb óta ismerlek annál, hogy ennek bedőljek! És most menj innen! Takarodj! Te ribanc! - kiabált rá Peet, olyan erővel, hogy beleremegett a ház.

-Hát jó. Úgy látom nem látnak itt szívesen. - majd megfordult és az ajtó fele vette az irányt- De vigyázz a kis barátodra, nehogy véletlenül bármi valami baja essen! Tudod, ha az enyém nem lehet, akkor senkié- súgta a fülembe, majd elviharzott...

Első rész - Egy új diák

2011. aug. 27. 12:25 - írta csakLilla

Mintha megállt volna az idő... Megesküdnék rá, hogy tíz perce is ennyit mutatott az osztályterem falán lógó óra. Pedig már csak néhány perc választ el az ebédszünettől. Nem mintha annyira éhes lennék, csak egyszerűen már a könyökömön jön ki a matek. De úgy látszik, nem csak nekem. Előttem lévő padban, Becca a kezét firkálta, egy sokszínű tollal. Lófarkas, hosszú szőke haja az én padomra omlott, hát befontam neki kis tincsekbe, mint a legtöbb matekon. Becca mellett Mike ült, az unokatestvérem, a szívtipró, aki mindent és mindenkit megkaphat. Mint ne mondjak, sosem szívleltük egymást. Ő volt a suli menő fiúja, én pedig a barna, félhosszú hajú lány, akinek a tanárokon kívül, senki nem tudta a nevét. Egy ember kivételével, és ő pedig a legjobb barátnőm és egyben padtársam, Dorothy volt. Magas alkatú, egész vékony lány. Már már annyira, mint a milánói kifutón a modellek.Festett élénkvörös, rövid haját a híres énekesnőjéhez, Pink frizurájához tudnám hasonlítani leginkább. Hibátlan körvonalú arca hófehér, akár a porcelánbabáké. Egyszóval tökéletes lenne, ha némi kedvesség és empátia is szorult volna belé. Sok pasi kiszemelte már, de Dor mindet elhessegette... Na én az ő megrögzött ellentéte vagyok némi felesleggel a fenekemen, bár lehet hogy csak kritikusabb vagyok magammal szemben. De van egy dolog ami igaz: naivitásom nem ismer határt. Ha valaki azt mondja, hogy ő az elnök, elhiszem. Mindent elhiszek. Ezért jó, hogy van nekem egy Dorothy-m, aki általában visszarángat a földre. Rápillantottam az órára és elszörnyülködve vettem észre, hogy még hosszú 5 perc van hátra a matek végéig. Hát elővettem egy lapot és elkezdtem rajzolgatni. Pár perc sem telt rá, mikor valaki a nevemen szólított. Mrs. Lovegod volt az, a tanár.

-Kelsey! Kelsey White! Válaszolnál a kérdésemre?

-Igen, persze. De... - Megszólalt a csengő, megmentett. Mrs.Lovegod a tanári asztal felé vette az irányt.

-Jól van gyerekek, jövőhéten folytatjuk. És ne feledkezzetek meg a röpdolgozatról sem!-de ezt már senki nem hallottam, rajtam meg Doron kívül. Szinte az egész 11.a a kicsengetés hallatára kiviharzott a teremből.

Menzán a szokásos helyre ültünk Dorothy-val. A legtávolabbi sarokba, ahonnan nem látszik senki, és persze mi se látszunk. Dor választotta még az asztalt másodévesként.  
Miután megebédeltünk elváltak útjaink, hisz nekem biológiám következett, Dornak pedig Atlétikára kellett mennie.
A szekrényem fele tartottam, mikor különös érzés fogott el. Az ujjaim bizseregni kezdtek, a gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam mire vélni. Minthogy azt sem, hogy ezt kellemesnek éreztem, pedig közel sem kellett volna annak lennie. Megálltam egy pillanatra, majd mentem tovább. Tudtam, hogy már éreztem valahol. Gondolkodtam: De hol? Mikor?
Ekkor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a földön találtam magam. Elestem. A könyveim szanaszét. Valószínűleg a saját lábamban botlottam meg, szokásomhoz híven. Felnéztem, egy fiú guggolt előttem, a papírjaimat szedte. Nem ismertem. Valószínűleg új diák volt. Erős, izmos testalkatú, bronz-barna bőrű. Biztos valami sportiskolából jött. Fekete pólója feszült rajt.

-Szia! Nem baj ha segítek? Láttam amikor felestél. Fáj valamid?-hangja bársonyos és megnyugtató volt. Felsegített a földről.

-Szia, nem baj, és köszi, nem fáj semmim. Új vagy itt?

-Igen, tegnap volt az első napom. Mellesleg Peter a nevem. -kezet nyújott- Szóval még elég ismeretlen itt nekem. Nem tudod véletlen merre van a biológia terem?

-Kelsey, de a barátaim -szám szerint egy darab- Kelly-nek szoktak szólítani. És de, tudom. Én is oda tartok, ha gondolod elkísérhetlek. Várj meg itt, mindjárt hozom a könyveimet!

-Rendben.-mondta és villantott felém egy féloldalas mosolyt.

 

Ez volt az első rész. Írj véleményt! Ha valami nem tetszett kritizáld. Illetve adj ötleteket a 2.részhez! ;)