szomorú bejegyzései 
Tizenharmadik rész - Az utazás
2011. okt. 6. 14:56 - írta csakLilla
Keleti pályaudvar. Reggel 7 óra 24 perc.
Pillanatokon belül itt a Miami-ba tartó gyorsvonat. Sietnem kell, hogy időben odaérjek a megállóhoz. Megszaporáztam lépteimet. Magam mögött két hatalmas bőröndöt húztam. Tele voltak gyűrve a ruháimmal.
Ekkor befutottak a vágányok, és kitáródtak az ajtók. Felszálltam, majd leültem a hozzám legközelebb eső, üres helyre, egy idős néni mellé.
-Jó napot!-köszöntem oda neki.
-Szervusz, kedves!
Majd percekig zötykölődtünk. Ekkor megtörte a csendet.
-Gondolom te is Miami-ba tartasz... Kihez utazol ilyen messze, ha szabad tudnom?
Nagyot sóhajtottam, miközben valami hazugságon törtem a fejem, de a végén beláttam, hogy felesleges. Sosem láttam még ezt a nőt, és valószínűleg többet nem is fogom. Mégis mit kezdhetne azzal amit elmondok neki?! Olyan jól esne valakinek végre kitárni a szívem, elmesélni a történteket. Olyan jó lenne egy pszichológus, akivel megbeszélhetném a gondjaimat. Olyan jó lenne egy Dorothy.
-Öhm. Még nem tudom. Céltalan vagyok.-válaszoltam kis idő múlva.
-Nem értem. Nincs családod?
-De van. Vagyis volt.
-Meghaltak?-kérdezte meghökkenve.
-Nem! Dehogy. Csak... elutazom tőlük. Egy időre. Hosszú időre.
Kérdő tekintettel nézett rám. Szeméből kisütött a 'miért?', hát folytattam.
-Szóval... ma van harmadik hete, hogy autóbalesetben-hangom elcsuklott, de nyeltem egy nagyot és mondtam tovább-meghalt a barátom.
Hátrahőkölt a nő. Kezét a szájához kapta.
-Pár napra rá öngyilkos akartam lenni, de nem jött össze. Kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy várandós vagyok.-mélyet szippantottam a levegőből.-A szüleim el akarták vetetni a kisbabám, de én nem engedhettem, hogy ilyen szörnyűségre vetemedjenek. Egyszerűen nem is értem, hogy ez egyáltalán hogy fordult meg a fejükben? Gyilkosok. Nem tehettem mást, hát elszöktem, és most itt vagyok.
A néni percekig csak a távolba meredt. Ekkor lesimította ősz haját, és mondani próbált volna valamit, de elakadt az első hangnál.
-A szüleid csak a te érdekeidet tartják szem előtt. Ne haragudj rájuk!-mondta, de én csak forgattam a szemem.-Szörnyűek a veled történtek. Megértem, hogy most minden elől el akarsz szökni, bújni. De ezzel csak rontasz a helyzeteden. Menj haza, és beszéld meg velük. Biztos találnátok egy közös megoldást! Maiami-ban nem lesznek barátaid, akik megletted állnak majd a bajban. A gyerekedet sem tudod majd felnevelni, mert dolgoznod kell, a megélhetésetekért. Sosem késő visszafordulni!
-Már döntöttem.-mondtam, majd elfordítottam fejem. Nem akartam vitába bonyolódni.
-Hát jó.
Az út további részét ablakra meresztett szemekkel töltöttem. Elképzeltem anyuék és Dorothy képét, mikor kibontják a levelemet, amit az asztalon hagytam nekik. Elképzeltem amint anyu utánam küldi apát, hogy keressen meg, mint kiskoromban mikor kiszöktem este a játszótérre. És legvégül elképzeltem az arcukat, mikor rádöbbennek, hogy az egyetlen dolog, amit tehetnek most, hogy várnak. Várnak arra, hogy még egyszer visszajövök.
Ez elég rövid rész lett. Bocsi mindenkitől. :/ Dehát na.:) KOMMENTÁLD! :))
