~Kelsey White története

Tizennegyedik rész - Az új otthonom

2011. okt. 10. 15:33 - írta csakLilla

 

Egyenesen felüdülés volt megérkezni négy óra vonatút után, a hűvös Canhill-ből, a napfényes Miami partjaira. Miután leszálltam a vasúti szerelvényről, egyből szálláskeresésbe fogtam, hiszen azért mégse akartam a szabad ég alatt éjszakázni. Hamarabb ráakadtam, mint gondoltam volna. Egy olcsó panzióban szálltam meg, pár kilométerre a tengerparttól.

És most itt vagyok, a plafont bámulom órák óta, nem tudok aludni. Állandóan jár az agyam. Hol Peter-en, hol Anyuékon, hol Dorothy-n, és persze a kisbabámon. Mi lehet  most otthon? Vajon még mindig kereshetnek? És mi lesz ha nem találok állást? Összesen 20 dollárral érkeztem, az pedig itt nem sok semmire elég. Ezen kattogok már fél éjszaka. Azt hiszem változtatnom kellene az életstílusomon. A mának kell élnem ahhoz, hogy kialudjam magam.

***

Másnap reggel

Alig múlt 11, és máris állásinterjúk sokaságán voltam túl. Reménytelenül éreztem magam. Mindenhol az első dolog amit kérdeztek, az a diploma volt. Még érettségim sincs! Egy spanyol középfokúval itt aztán sokra fogom vinni... Most is épp egy visszautasításra várakozok. Úgy sem fognak felvenni. Vannak itt nálam sokkal képzettebbek is.
Azt hiszem, ha így haladok, hazakényszerülök. Vissza a szüleimhez.Sosem aláztatnám meg magam azzal, hogy beismerem, hogy nem tudok a saját lábaimon megállni , de ezt most a babám érdekeiben fogom tenni.-majd megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt.  Ekkor mögöttem kinyílt az ajtó.

-Kelsey White?-kérdezték.

-Igen.-válaszoltam reflexből, majd hátrapillantottam.

-Úgy tűnik, önt választották. Holnaptól maga az Alba Queen Hotel új recepciósa.-szemében látszott a meglepődöttség. De nem jobban, mint az enyémben.-Reggel, fél nyolckor találkozunk.

Örömömben sikítani tudtam volna. Elszökdeltem a liftig, onnan pegid végigtáncoltam a folyosót. Nem egy karrier, de legalább egy újabb lépcsőfok afelé. Azt hiszem a következő lépés az lesz, hogy keresek egy levelezős sulit. És ott folytatom, ahol abbahagytam.

***

A délután folyamán felvettem a háromszög bikinimet és leszaladtam a tengerpartra kiélvezni az utolsó munkanélküli napomat. Napozni, pihenni szerettem volna.
Épp a bárba tartottam, meginni valamit, mikor felbuktam, de nem értem földet. Valaki hátulról megfogott, a hónom alatt. Hátrakaptam a fejem. Egy világoskék szempár meredt rám. Egy férfi volt az. Félhosszú, fekete hajtincsei közöl néhány a szemébe lógott. Öltönyt viselt, amin meg is voltam rökönyödve, hiszen a tengerparton történt az eset. A nadrágja bokáig fel volt gyűrve, és mezítláb volt. Olyan 25 éves lehetett.

-Kö...köszönöm.-dadogtam.

-Igazán nincs mit.-szélesen rám mosolygott, az arcomat fürkészve.-Meghívhatom egy italra?-kérdezte, mutatva a bár fele.

-Öhm. Igen.-válaszoltam, majd elindultunk közösen.

Ha még nem találkoztam volna Peter-rel, akkor biztos hogy mindent megtettem volna azért, hogy felszedjem ezt a pasit. Borzasztóan jóképű volt. Most azonban le akartam koptatni. Csak a fájdalmat láttam minden férfiban. Tudtam, hogy csak a régi emlékek felidézésére lenne elég egy újabb kapcsolat. Csak felszakítanám vele az éppen gyógyuló sebeimet. Peter iránt érzett szerelmemnél, pedig nem tudtam volna erősebb érzelmet táplálni senki iránt.
De ezt a pasit nem ráztam le. Olyan érzésem támadt, mintha már ismertük volna valahonnan egymást.

-Mit szeretnének fogyasztani?-kérdezte a mixer, mikor megérkeztünk a bárpulthoz.

-Egy vodka-narancsot. És te Kelsey?-mondta, mire én hátrahőköltem.

-Honnan tudod a nevem?-megrettentem.-Úgy emlékszem, még nem mondtam.

-De... előbb...mikor elestél megemlítetted.

Kezdtem megrémülni. Tisztán emlékeztem, hogy még nem mutatkoztam be. De hát magamból kiindulva lehet, hogy megint csak rám jött a paranoia.

-Szóval...?-sürgetett a mixer.

-Valami alkoholmentes koktélt. Köszönöm.

-Biztos nem akarsz valami ütősebbet inni?-kérdezte a pasas.

-Nem. Biztos hogy nem. Várandós vagyok.-mondtam közönyösen.

A férfi szája széles mosolyra húzódott, szinte már nevetett örömében. Magamhoz tudtam volna hasonlítani, mikor kiderült, hogy gyermeket várok. De az ő hirtelen jött jókedvét nem értettem.

-Mi az?-kérdeztem furcsán nézve rá, de ő nem szólt. Csak maga elé bámult, meg a hasamra.

Szerintem jobb lesz ha lelépek. Úgy látszik kifogtam egy bolondot.

-Hahó?-hessegettem az arca előtt a kezemmel.

-És... hány hetes?-tudakolózott még mindig vigyorral az arcán.

-Miért érdekel ez annyira?

-Semmi, semmi. Nem is fontos.-hadarta, majd megköszörülte a torkát és elkomorodott. Valószínűleg neki is feltűnt, hogy nem szeretnék mindent megosztani vele.-Amúgy a nevem Brian Wide.-terelte el a szót.

-Az enyémet, meg úgy látszik már tudod.-nevettem.-Szóval, mit keresel a tengerparton zakóban?

-Csak erre jártam...

-Ja, öltönyben. Lábat mosni jöttél?-pillantottam a csupasz lábfejére.

-Nincs kizárva.-felnevetett.

Erre megcsörrent a telefonja. Kikotorta a nadrágja zsebéből, majd felvette.

-Igen?...Rendben, máris indulok.-majd letette, és a pénztárcájából kirakta az italok árát a pultra.-Úgy tűnik mennem kell. Bocsánat. Jó volt veled beszélgetni.-és lelépett.

Nagyot sóhajtottam, majd beleszürcsöltem a szívószállal koktélomba. Hogy tűnhet valaki ennyire ismerősnek?! Lehetetlen, hogy már bárhol találkoztunk volna, de akkor miért van az érzésem, hogy már ezer éve ismerem? Azt hiszem, végleg megbolondultam.

Tizenharmadik rész - Az utazás

2011. okt. 6. 14:56 - írta csakLilla

 

Keleti pályaudvar. Reggel 7 óra 24 perc.

Pillanatokon belül itt a Miami-ba tartó gyorsvonat. Sietnem kell, hogy időben odaérjek a megállóhoz. Megszaporáztam lépteimet. Magam mögött két hatalmas bőröndöt húztam. Tele voltak gyűrve a ruháimmal.

Ekkor befutottak a vágányok, és kitáródtak az ajtók. Felszálltam, majd leültem a hozzám legközelebb eső, üres helyre, egy idős néni mellé.

-Jó napot!-köszöntem oda neki.

-Szervusz, kedves!

Majd percekig zötykölődtünk. Ekkor megtörte a csendet.

-Gondolom te is Miami-ba tartasz... Kihez utazol ilyen messze, ha szabad tudnom?

Nagyot sóhajtottam, miközben valami hazugságon törtem a fejem, de a végén beláttam, hogy felesleges. Sosem láttam még ezt a nőt, és valószínűleg többet nem is fogom. Mégis mit kezdhetne azzal amit elmondok neki?! Olyan jól esne valakinek végre kitárni a szívem, elmesélni a történteket. Olyan jó lenne egy pszichológus, akivel megbeszélhetném a gondjaimat. Olyan jó lenne egy Dorothy.

-Öhm. Még nem tudom. Céltalan vagyok.-válaszoltam kis idő múlva.

-Nem értem. Nincs családod?

-De van. Vagyis volt.

-Meghaltak?-kérdezte meghökkenve.

-Nem! Dehogy. Csak... elutazom tőlük. Egy időre. Hosszú időre.

Kérdő tekintettel nézett rám. Szeméből kisütött a 'miért?', hát folytattam.

-Szóval... ma van harmadik hete, hogy autóbalesetben-hangom elcsuklott, de nyeltem egy nagyot és mondtam tovább-meghalt a barátom.

Hátrahőkölt a nő. Kezét a szájához kapta.

-Pár napra rá öngyilkos akartam lenni, de nem jött össze. Kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy várandós vagyok.-mélyet szippantottam a levegőből.-A szüleim el akarták vetetni a kisbabám, de én nem engedhettem, hogy ilyen szörnyűségre vetemedjenek. Egyszerűen nem is értem, hogy ez egyáltalán hogy fordult meg a fejükben? Gyilkosok. Nem tehettem mást, hát elszöktem, és most itt vagyok.

A néni percekig csak a távolba meredt. Ekkor lesimította ősz haját, és mondani próbált volna valamit, de elakadt az első hangnál.

-A szüleid csak a te érdekeidet tartják szem előtt. Ne haragudj rájuk!-mondta, de én csak forgattam a szemem.-Szörnyűek a veled történtek. Megértem, hogy most minden elől el akarsz szökni, bújni. De ezzel csak rontasz a helyzeteden. Menj haza, és beszéld meg velük. Biztos találnátok egy közös megoldást! Maiami-ban nem lesznek barátaid, akik megletted állnak majd a bajban. A gyerekedet  sem tudod majd felnevelni, mert dolgoznod kell, a megélhetésetekért.  Sosem késő visszafordulni!

-Már döntöttem.-mondtam, majd elfordítottam fejem. Nem akartam vitába bonyolódni.

-Hát jó.

Az út további részét ablakra meresztett szemekkel töltöttem. Elképzeltem anyuék és Dorothy képét, mikor kibontják a levelemet, amit az asztalon hagytam nekik. Elképzeltem amint anyu utánam küldi apát, hogy keressen meg, mint kiskoromban mikor kiszöktem este a játszótérre. És legvégül elképzeltem az arcukat, mikor rádöbbennek, hogy az egyetlen dolog, amit tehetnek most, hogy várnak. Várnak arra, hogy még egyszer visszajövök.

 

Ez elég rövid rész lett. Bocsi mindenkitől. :/ Dehát na.:) KOMMENTÁLD! :))