idézetek bejegyzései 
Tizenötödik rész - Az első munkanap
2011. okt. 11. 17:58 - írta csakLilla*Bzzz...bzz...bzzz. Csatt*
-Már megint nem sikerült eltalálnom... a francba is... Az a rohadt légy, miért nem hagy 
aludni?! Mit ártottam én neki?-közben megnéztem az órát, ami pont abban a pillanatban váltott át kereken hatra. -Na mindegy. Akkor már felkelek.-gondoltam magamban, majd kimásztam az ágyból, és elcammogtam a ruhásszekrényemig.
Kiválasztottam az egyetlen bepakolt fehér selyeminget, és egy sötét szoknyát, magassarkúval. Felöltöztem, fogat mostam, reggeliztem, sminkeltem, 7 órakor pedig már a hotel recepcióján vártam a felettesemre eligazításért.
-Ön lenne az új recepciós?-kérdezte egy 35 év körüli férfi.
-Igen.-válaszoltam szendén.
-Akkor kérem kövessen.-majd elindult egy 'staff' nevű ajtó felé.
Én gyorsan loholtam utána, akár egy kutya.
-Szóval ez lenne az ön egyenruhája.-mutatott egy kék blúzra és szoknyára, mikor megérkeztünk.-A névkitűzője.-sűrűn bólogattam.-És a szekrénye. Szóval, annyi lenne a dolga, hogy mikor a telefonon hívják, ön átkapcsolja, a szálloda igazgatóságára, illetve az újonnan jött vendégeknek eligazítást tart. Ha bezárják a kártyájukat a szobába, újat ad és satöbbi... a többit majd a régebbiek elmagyarázzák. Szűken ennyi lenne. Ha valamit nem ért, kérdezzen most engem, vagy majd Daniel-éket.
-Kiket?
-Oh, persze. Elnézést, még el felejtettem bemutatni őket. Jöjjön velem.-majd odavezetett a recepciós pulthoz.-Szóval ők lennének az új kollégái. Daniel és Lilien.-mutatott feléjük.
Daniel-nek hosszú, vállig érő, barna haja volt. Alig múlhatott húsz. Nem volt kigyúrva, de pulyának se tűnt. Szóval olyan átlagos külsővel rendelkezett, mint a régi iskolámban a legtöbb fiú. Hjajj. Szívem összehúzódott, mikor múltamra gondoltam, Dorothy-ra, anyuékra és Ő rá. Még mindig nem közömbös nekem ez a téma. Azt hiszem, soha nem is lesz az, de tudni kell tovább lépni, és tartani magam Peter utolsó kívánságához, miszerint felejtsem el. Még ha lehetetlenre is vállalkozom...
-És ő pedig Kelsey lenne.-mutatott be nekik, de nem figyeltem.
-Szia.-köszönt Lily, beletúrván tupírozott szőke hajába.
-Sziasztok.-válaszoltam, miután gondolataim visszaterelődtek a valóságba.
Közben a férfi, aki magyarázott, eltűnt.
-Szóval, mostantól úgy tűnik együtt dolgozunk.-közölte monoton hangon Lilien, miközben a számítógépén netezett.
-Igen. Azt hiszem.
-Ha bármi kérdésed lenne csak szólj. Megmutatok mindent.-majd elhallgatott, és órákig nem is szólt hozzám.
Csak telt az idő...ezred lassúsággal a megszokottnál. Böngésztem a neten, újságot olvasgattam. Egyszóval semmi dolgom nem volt. Unatkoztam. Dél fele azonban újra megcsörrent a telefon.
-Felveszed légy szi' Kels?-könyörgött Lilien, miközben a körmét lakkozta.
-Persze.-majd felemeltem a kagylót.-Jó napot! Alba Queen Hotel Recepciója. Mit szeretne?
-Egy kávét, két cukorral legyen szíves az igazgatóságra.-egy ismerős férfi hang csendült fel a vonal túlsó végén.
-Rendben, máris viszem.-majd leraktam és a kávégéphez ballagtam, miközben azon törtem a fejem, hogy honnan ismerhetem ezt az embert.
Mikor elkészült az ital, a lift felé vettem az irányt, fel az ötödikre. Végigballagtam a folyosón, majd bekopogtam az irodába.
-Tessék.-mikor ezt a kis szócskát kiejtette eszembe jutott minden. Tegnap, a tengerpart, és a koktél. Már tudtam honnan ismerős.
Benyitottam, és végleg meggyőződtem róla, hogy ő volt az. Brian Wide, a tegnapi megmentőm, és mától kezdve a főnököm is.
Kommentáld és csillagozd Pls. :) Köszi. (:
Tizenharmadik rész - Az utazás
2011. okt. 6. 14:56 - írta csakLilla
Keleti pályaudvar. Reggel 7 óra 24 perc.
Pillanatokon belül itt a Miami-ba tartó gyorsvonat. Sietnem kell, hogy időben odaérjek a megállóhoz. Megszaporáztam lépteimet. Magam mögött két hatalmas bőröndöt húztam. Tele voltak gyűrve a ruháimmal.
Ekkor befutottak a vágányok, és kitáródtak az ajtók. Felszálltam, majd leültem a hozzám legközelebb eső, üres helyre, egy idős néni mellé.
-Jó napot!-köszöntem oda neki.
-Szervusz, kedves!
Majd percekig zötykölődtünk. Ekkor megtörte a csendet.
-Gondolom te is Miami-ba tartasz... Kihez utazol ilyen messze, ha szabad tudnom?
Nagyot sóhajtottam, miközben valami hazugságon törtem a fejem, de a végén beláttam, hogy felesleges. Sosem láttam még ezt a nőt, és valószínűleg többet nem is fogom. Mégis mit kezdhetne azzal amit elmondok neki?! Olyan jól esne valakinek végre kitárni a szívem, elmesélni a történteket. Olyan jó lenne egy pszichológus, akivel megbeszélhetném a gondjaimat. Olyan jó lenne egy Dorothy.
-Öhm. Még nem tudom. Céltalan vagyok.-válaszoltam kis idő múlva.
-Nem értem. Nincs családod?
-De van. Vagyis volt.
-Meghaltak?-kérdezte meghökkenve.
-Nem! Dehogy. Csak... elutazom tőlük. Egy időre. Hosszú időre.
Kérdő tekintettel nézett rám. Szeméből kisütött a 'miért?', hát folytattam.
-Szóval... ma van harmadik hete, hogy autóbalesetben-hangom elcsuklott, de nyeltem egy nagyot és mondtam tovább-meghalt a barátom.
Hátrahőkölt a nő. Kezét a szájához kapta.
-Pár napra rá öngyilkos akartam lenni, de nem jött össze. Kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy várandós vagyok.-mélyet szippantottam a levegőből.-A szüleim el akarták vetetni a kisbabám, de én nem engedhettem, hogy ilyen szörnyűségre vetemedjenek. Egyszerűen nem is értem, hogy ez egyáltalán hogy fordult meg a fejükben? Gyilkosok. Nem tehettem mást, hát elszöktem, és most itt vagyok.
A néni percekig csak a távolba meredt. Ekkor lesimította ősz haját, és mondani próbált volna valamit, de elakadt az első hangnál.
-A szüleid csak a te érdekeidet tartják szem előtt. Ne haragudj rájuk!-mondta, de én csak forgattam a szemem.-Szörnyűek a veled történtek. Megértem, hogy most minden elől el akarsz szökni, bújni. De ezzel csak rontasz a helyzeteden. Menj haza, és beszéld meg velük. Biztos találnátok egy közös megoldást! Maiami-ban nem lesznek barátaid, akik megletted állnak majd a bajban. A gyerekedet sem tudod majd felnevelni, mert dolgoznod kell, a megélhetésetekért. Sosem késő visszafordulni!
-Már döntöttem.-mondtam, majd elfordítottam fejem. Nem akartam vitába bonyolódni.
-Hát jó.
Az út további részét ablakra meresztett szemekkel töltöttem. Elképzeltem anyuék és Dorothy képét, mikor kibontják a levelemet, amit az asztalon hagytam nekik. Elképzeltem amint anyu utánam küldi apát, hogy keressen meg, mint kiskoromban mikor kiszöktem este a játszótérre. És legvégül elképzeltem az arcukat, mikor rádöbbennek, hogy az egyetlen dolog, amit tehetnek most, hogy várnak. Várnak arra, hogy még egyszer visszajövök.
Ez elég rövid rész lett. Bocsi mindenkitől. :/ Dehát na.:) KOMMENTÁLD! :))
