halál bejegyzései 
Tizenötödik rész - Az első munkanap
2011. okt. 11. 17:58 - írta csakLilla*Bzzz...bzz...bzzz. Csatt*
-Már megint nem sikerült eltalálnom... a francba is... Az a rohadt légy, miért nem hagy 
aludni?! Mit ártottam én neki?-közben megnéztem az órát, ami pont abban a pillanatban váltott át kereken hatra. -Na mindegy. Akkor már felkelek.-gondoltam magamban, majd kimásztam az ágyból, és elcammogtam a ruhásszekrényemig.
Kiválasztottam az egyetlen bepakolt fehér selyeminget, és egy sötét szoknyát, magassarkúval. Felöltöztem, fogat mostam, reggeliztem, sminkeltem, 7 órakor pedig már a hotel recepcióján vártam a felettesemre eligazításért.
-Ön lenne az új recepciós?-kérdezte egy 35 év körüli férfi.
-Igen.-válaszoltam szendén.
-Akkor kérem kövessen.-majd elindult egy 'staff' nevű ajtó felé.
Én gyorsan loholtam utána, akár egy kutya.
-Szóval ez lenne az ön egyenruhája.-mutatott egy kék blúzra és szoknyára, mikor megérkeztünk.-A névkitűzője.-sűrűn bólogattam.-És a szekrénye. Szóval, annyi lenne a dolga, hogy mikor a telefonon hívják, ön átkapcsolja, a szálloda igazgatóságára, illetve az újonnan jött vendégeknek eligazítást tart. Ha bezárják a kártyájukat a szobába, újat ad és satöbbi... a többit majd a régebbiek elmagyarázzák. Szűken ennyi lenne. Ha valamit nem ért, kérdezzen most engem, vagy majd Daniel-éket.
-Kiket?
-Oh, persze. Elnézést, még el felejtettem bemutatni őket. Jöjjön velem.-majd odavezetett a recepciós pulthoz.-Szóval ők lennének az új kollégái. Daniel és Lilien.-mutatott feléjük.
Daniel-nek hosszú, vállig érő, barna haja volt. Alig múlhatott húsz. Nem volt kigyúrva, de pulyának se tűnt. Szóval olyan átlagos külsővel rendelkezett, mint a régi iskolámban a legtöbb fiú. Hjajj. Szívem összehúzódott, mikor múltamra gondoltam, Dorothy-ra, anyuékra és Ő rá. Még mindig nem közömbös nekem ez a téma. Azt hiszem, soha nem is lesz az, de tudni kell tovább lépni, és tartani magam Peter utolsó kívánságához, miszerint felejtsem el. Még ha lehetetlenre is vállalkozom...
-És ő pedig Kelsey lenne.-mutatott be nekik, de nem figyeltem.
-Szia.-köszönt Lily, beletúrván tupírozott szőke hajába.
-Sziasztok.-válaszoltam, miután gondolataim visszaterelődtek a valóságba.
Közben a férfi, aki magyarázott, eltűnt.
-Szóval, mostantól úgy tűnik együtt dolgozunk.-közölte monoton hangon Lilien, miközben a számítógépén netezett.
-Igen. Azt hiszem.
-Ha bármi kérdésed lenne csak szólj. Megmutatok mindent.-majd elhallgatott, és órákig nem is szólt hozzám.
Csak telt az idő...ezred lassúsággal a megszokottnál. Böngésztem a neten, újságot olvasgattam. Egyszóval semmi dolgom nem volt. Unatkoztam. Dél fele azonban újra megcsörrent a telefon.
-Felveszed légy szi' Kels?-könyörgött Lilien, miközben a körmét lakkozta.
-Persze.-majd felemeltem a kagylót.-Jó napot! Alba Queen Hotel Recepciója. Mit szeretne?
-Egy kávét, két cukorral legyen szíves az igazgatóságra.-egy ismerős férfi hang csendült fel a vonal túlsó végén.
-Rendben, máris viszem.-majd leraktam és a kávégéphez ballagtam, miközben azon törtem a fejem, hogy honnan ismerhetem ezt az embert.
Mikor elkészült az ital, a lift felé vettem az irányt, fel az ötödikre. Végigballagtam a folyosón, majd bekopogtam az irodába.
-Tessék.-mikor ezt a kis szócskát kiejtette eszembe jutott minden. Tegnap, a tengerpart, és a koktél. Már tudtam honnan ismerős.
Benyitottam, és végleg meggyőződtem róla, hogy ő volt az. Brian Wide, a tegnapi megmentőm, és mától kezdve a főnököm is.
Kommentáld és csillagozd Pls. :) Köszi. (:
Tizenkettedik rész - A baba
2011. szept. 28. 16:35 - írta csakLilla
Hosszú, szűk folyosón ballagtam. Mellettem ajtók sokasága sorakozott. Az egyik szobából fényesség áradt. Beléptem. Peter állt a terem közepén. Szám széles mosolyra húzódott. Arca fehérebb volt, a bronz-színű bőréhez képest. Ugyanazt a nadrágot és pólót viselte, mint a balesete napján.
-Hát élsz? Végig tudtam, hogy nem haltál meg...
-Kelsey.-intett, hogy jöjjek közelebb.-Szeretlek.-suttogta, majd előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, de a kezemben lévő baba megakadályozta, hogy egymáshoz simuljunk.
Kislány volt. Alig lehetett három-négy hetes. Óriási kék szemeivel bámult ránk. Rózsaszín kalapot és kantáros ruhát viselt.
-Ki ő?-kérdeztem, eltolva magamtól.
-Mi?-Peter összehúzta a szemöldökét. Meghökkent a kérdésem hallatán.
-Kicsoda ő? Ohh...milyen aranyos.
-Kelsey... ő a kisbabád. A mi kislányunk.-válaszolta értetlenül.
Hirtelen szúró érzés nyílalt a gyomromba. Felnyögtem. Szemhájaim felnyíltak. Egy kórterem közepén találtam magam, mellettem egy infúziós állvánnyal. Hogy kerültem ide? Nagyot sóhajtottam. Derengeni kezdtek a történtek. A temetés, Peter levele, és a gyógyszerek. Úgy tűnik , nem haltam meg... de akkor az előbbi is csak egy álom volt. A sírás kerülgetett. Csak egy értelmetlen álom...
Ekkor kopogtattak az ajtón.
-Igen.-köszörültem a hangom.
Dorothy ugrott be rajta, egyenesen a nyakamba.
-Kérlek, ne csináld többet ezt velem! Most legszívesebben agyonütnélek! De, olyan jó, hogy itt vagy végre! Annyira izgultunk!
Anyuék is beballagtak közben a szobába. Kitártam a karom, jelezvén, hogy megölelhetnek.
-Szívem, igaz már jobban vagy?-kérdezte anyu.
-Igen. Azt hiszem.
-Ne hozzak valamit a büféből?-firtatott apu.
-Ne, John! Az orvos megmondta, hogy még nem ehet ma semmit, a gyomormosás miatt...-forgatta a szemét anyu.
Felnevettem. Újra együtt a család. Ha ez együttnek számít...Peter nélkül. Kedvem lelankadt, mint mindig mikor Ő rá gondoltam. Az álmomban...olyan valóságosnak tűnt. Az érintése, az arca... Mindent megér, ha újra láthatom, hacsak az álmomban is. Még ha tudom, hogy csalódás ér ha felébredek, akkor is. Nagyot sóhajtottam.
Belépett egy orvos a szobába.
-Látom végre felébredt.-jegyezte meg közömbösen, miközben a kórlapomat olvasta.
-Végre ? Mennyit aludtam?
-32 órát.- hátrahőköltem. Felfoghatatlannak tűnt, hogy ennyi időt átszunyáltam volna, hiszen fáradtabbnak éreztem magam, min egy átbulizott éjszaka után.
Az orvos az életfunkcióimat vizsgálta.
-Pulzus...-kitapogatta a kezével a csuklómon a főeret.-úgy tűnik rendben. Szóval...-nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Lenne egy közlendőm.-tétovázott egy kicsit-Valószínűleg...Ms.White...ön gyermeket vár. A negyedik hétben jár.-várta volna a válaszomat, de nem szóltam, így folytatta-Kérdés, hogy el szeretné-e vetetni, illetve megtartja? Később még visszanézek.
Megállt bennem az ütő. Mi? Egy... egy kisbaba. Önkénytelenül is mosolyogtam. 
Sosem gondolkodtam még igazán, hogy szeretnék-e gyereket, és ha igen, hányat. Igazából még időm sem volt ilyeneken törni a fejem. De most váratlanul itt állok a döntés előtt. Csak 18 vagyok. Utolsó éves gimiben.- sóhajtottam.- És Peter. A gyerekem apa nélkül fog felnőni. Csüggedten néztem magam elé. Közben anyáék veszekedtek, de nem figyeltem rájuk. Egyedül a kisbabám járt az eszembe. Ettől a perctől új értelmet adott az életemnek. Volt miért illetve kiért élnem.
-Kelsey! Hallod amit mondok?!-kiáltott rám anyu, valószínűleg sokadszorra, mire feleszméltem.
-Mi az?-kérdeztem.
-Ez hogy történhetett?-förmedt rám. A szemei villámokat szórtak.-Csak tizennyolc vagy! Hogy akarsz így továbbtanulni? Mit akarsz most kezdeni így? A gyerekednek még apja sincs!
-Anya!-kiáltottam rá.-Megtartom.
-Csak szeretnéd! Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az életed! Nem azért neveltünk fel, taníttattunk, hogy most mindet egyszerre eldobd! A fiatalságoddal és a vele járó szabadsággal együtt...
-Túlreagálod. Nem fogom hagyni, hogy megöljétek a gyerekemet!
-Mary-vonta félre apu anyát, majd valamit súgott neki. Anya nagyokat sóhajtozott.
Közben Dorothy döbbent arccal meredt rám.
-Kérlek ne hagyd, hogy ezt tegyék velem! A babámmal. Kérlek!-kérleltem Dorothy-t.
-Nem fogom hagyni. De nézd...valamilyen szinten igazuk van...
Mikor ezt kimondta, akkor éreztem hogy igazán magamra maradtam...a babámmal. Az egyetlen esély is, hogy Peter tovább élhessen-hacsak a gyermekünkben is-az a kisbabánk megtartása volt. Egyszer már elveszítettem egy szeretett embert. Többször nem fogom hagyni, hogy bárkit elszakítsanak tőlem! Tanulnom kell a hibáimból...
-Sosem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem.Soha.-suttogtam neki, miközben megtelt könnyekkel a szemem.
