~Kelsey White története

Tizenkettedik rész - A baba

2011. szept. 28. 16:35 - írta csakLilla

Hosszú, szűk folyosón ballagtam. Mellettem ajtók sokasága sorakozott. Az egyik szobából fényesség áradt. Beléptem. Peter állt a terem közepén. Szám széles mosolyra húzódott. Arca fehérebb volt, a bronz-színű bőréhez képest. Ugyanazt a nadrágot és pólót viselte, mint a balesete napján.

-Hát élsz? Végig tudtam, hogy nem haltál meg...

-Kelsey.-intett, hogy jöjjek közelebb.-Szeretlek.-suttogta, majd előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, de a kezemben lévő baba megakadályozta, hogy egymáshoz simuljunk.

Kislány volt. Alig lehetett három-négy hetes. Óriási kék szemeivel bámult ránk. Rózsaszín kalapot és kantáros ruhát viselt.

-Ki ő?-kérdeztem, eltolva magamtól.

-Mi?-Peter összehúzta a szemöldökét. Meghökkent a kérdésem hallatán.

-Kicsoda ő? Ohh...milyen aranyos.

-Kelsey... ő a kisbabád. A mi kislányunk.-válaszolta értetlenül.

Hirtelen szúró érzés nyílalt a gyomromba. Felnyögtem. Szemhájaim felnyíltak. Egy kórterem közepén találtam magam, mellettem egy infúziós állvánnyal. Hogy kerültem ide? Nagyot sóhajtottam. Derengeni kezdtek a történtek. A temetés, Peter levele, és a gyógyszerek. Úgy tűnik , nem haltam meg... de akkor az előbbi is csak egy álom volt. A sírás kerülgetett. Csak egy értelmetlen álom...

Ekkor kopogtattak az ajtón.

-Igen.-köszörültem a hangom.

Dorothy ugrott be rajta, egyenesen a nyakamba.

-Kérlek, ne csináld többet ezt velem! Most legszívesebben agyonütnélek! De, olyan jó, hogy itt vagy végre! Annyira izgultunk!

Anyuék is beballagtak közben a szobába. Kitártam a karom, jelezvén, hogy megölelhetnek.

-Szívem, igaz már jobban vagy?-kérdezte anyu.

-Igen. Azt hiszem.

-Ne hozzak valamit a büféből?-firtatott apu.

-Ne, John! Az orvos megmondta, hogy még nem ehet ma semmit, a gyomormosás miatt...-forgatta a szemét anyu.

Felnevettem. Újra együtt a család. Ha ez együttnek számít...Peter nélkül. Kedvem lelankadt, mint mindig mikor Ő rá gondoltam. Az álmomban...olyan valóságosnak tűnt. Az érintése, az arca... Mindent megér, ha újra láthatom, hacsak az álmomban is. Még ha tudom, hogy csalódás ér ha felébredek, akkor is. Nagyot sóhajtottam.

Belépett egy orvos a szobába.

-Látom végre felébredt.-jegyezte meg közömbösen, miközben a kórlapomat olvasta.

-Végre ? Mennyit aludtam?

-32 órát.- hátrahőköltem. Felfoghatatlannak tűnt, hogy ennyi időt átszunyáltam volna, hiszen fáradtabbnak éreztem magam, min egy átbulizott éjszaka után.

Az orvos az életfunkcióimat vizsgálta.

-Pulzus...-kitapogatta a kezével a csuklómon a főeret.-úgy tűnik rendben. Szóval...-nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Lenne egy közlendőm.-tétovázott egy kicsit-Valószínűleg...Ms.White...ön gyermeket vár. A negyedik hétben jár.-várta volna a válaszomat, de nem szóltam, így folytatta-Kérdés, hogy el szeretné-e vetetni, illetve megtartja? Később még visszanézek.

Megállt bennem az ütő. Mi? Egy... egy kisbaba. Önkénytelenül is mosolyogtam. Sosem gondolkodtam még igazán, hogy szeretnék-e gyereket, és ha igen, hányat. Igazából még időm sem volt ilyeneken törni a fejem. De most váratlanul itt állok a döntés előtt. Csak 18 vagyok. Utolsó éves gimiben.- sóhajtottam.- És Peter. A gyerekem apa nélkül fog felnőni. Csüggedten néztem magam elé. Közben anyáék veszekedtek, de nem figyeltem rájuk. Egyedül a kisbabám járt az eszembe. Ettől a perctől új értelmet adott az életemnek. Volt miért illetve kiért élnem.

-Kelsey! Hallod amit mondok?!-kiáltott rám anyu, valószínűleg sokadszorra, mire feleszméltem.

-Mi az?-kérdeztem.

-Ez hogy történhetett?-förmedt rám. A szemei villámokat szórtak.-Csak tizennyolc vagy! Hogy akarsz így továbbtanulni? Mit akarsz most kezdeni így? A gyerekednek még apja sincs!

-Anya!-kiáltottam rá.-Megtartom.

-Csak szeretnéd! Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az életed! Nem azért neveltünk fel, taníttattunk, hogy most mindet egyszerre eldobd! A fiatalságoddal és a vele járó szabadsággal együtt...

-Túlreagálod. Nem fogom hagyni, hogy megöljétek a gyerekemet!

-Mary-vonta félre apu anyát, majd valamit súgott neki. Anya nagyokat sóhajtozott.

Közben Dorothy döbbent arccal meredt rám.

-Kérlek ne hagyd, hogy ezt tegyék velem! A babámmal. Kérlek!-kérleltem Dorothy-t.

-Nem fogom hagyni. De nézd...valamilyen szinten igazuk van...

Mikor ezt kimondta, akkor éreztem hogy igazán magamra maradtam...a babámmal. Az egyetlen esély is, hogy Peter tovább élhessen-hacsak a gyermekünkben is-az a kisbabánk megtartása volt. Egyszer már elveszítettem egy szeretett embert. Többször nem fogom hagyni, hogy bárkit elszakítsanak tőlem! Tanulnom kell a hibáimból...

-Sosem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem.Soha.-suttogtam neki, miközben megtelt könnyekkel a szemem.

 

Tizenegyedik rész - Egy összetört lélek

2011. szept. 26. 15:13 - írta csakLilla

"Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz."

Stephen King

 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Először, csak a tátongó űrt érzed a lelkedben, hogy valami hiányzik az életedből, hogy már nem teljes. Majd mikor szembesülsz azzal, hogy már 'nincs', elönt a düh, a tehetetlenség és a megbánás. Feltámad a lelkiismereted, a sok 'miért?'-re keresvén a választ. Pedig tudod, hogy már nem változtatna semmin, mégsem hagy nyugodni...

Peter halála után, napokig ki sem mozdultam a szobámból, pontosabban az ágyamból. Összegörnyedve, a kispárnámat a mellkasomhoz szorítva forgolódtam, míg csak álomba nem sírtam magam, akár egy magára hagyott kisgyerek. Általában Dorothy vagy anyu őrködött felettem, hogy megakadályozzák, hogy bármi kárt tegyek magamban. 

Peter temetésén rengetegen összegyűltek, családok, barátok, ismerősök és sosem látottak. Anyunak nyilvánították részvétüket, én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Össze voltam törve. Peternek pedig nem voltak rokonai. Talán még az összegyűltek között is alig lehetett ismerőse. Egy kivételével. Fekete hosszú szoknyát viselt, blézerrel. Szemén napszemüvege fénylett...
Mikor észrevette, hogy erősen bámulom, közelíteni kezdett felém.

-Tudom mit érzel... nekem elhiheted, Kelsey.

-Kate, kérlek.-hangom elcsuklott. Dühös akartam lenni, számon kérni Kate-et, hogy miért tette, de nem volt erőm.- Ha éreznél te bármit abból, amit most én átélek, és lenne benned egy aprócska tisztelet is, akkor most nem állnál itt. Látni akartad amint szenvedek? Nevess ki kérlek. Csinálj bármit amivel felingerelsz! A harag is jobb annál, ami most bennem folyik.-patakokban hullt a könnyem.- Ölj meg ! De előtte kérlek, mondd meg az igazat, hogy miért tetted ezt Peterrel! Miért nem engem?!

-Kelsey. Kérlek. Nem én voltam! Higgy már nekem! Ne csináld ezt velem!-Kate is sírt.

-Hagyj.-majd elutasítóan elfordítottam a fejem.

Miután hazaértem este a torról, átöltöztem, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül maradtam a lakásban. Fáradt és erőtlen voltam. De tudtam, hogy még van egy halaszthatatlan dolgom.

Felbontottam Peter levelét, amit még a kórházban írt. :

 

" Szerelmem!

Mikor ezt olvasod, már nem vagyok veled... de tudnod kell, hogy abban a reményben haltam meg, hogy egyszer még találkozunk.

Nem akarom tovább szaporítani a szót, csak egy dologra szeretnélek megkérni, amit mondjuk tekinthetsz utolsó kívánságnak is:

Felejts el! Kérlek! Egy jobb élet reményében... Temess a lelked mélyére, míg rád nem talál újra a szerelem!

Tudom, hogy nehéz most neked. De ne légy szomorú, hagyd magad mögött a múltat! És csak előre nézz...

 

Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.

/Ady/

 

 

Peter. "

 

Mikor az utolsó sort is elolvastam, zokogásban törtem ki. Csak sírtam, órákig. Mellete rosszul voltam, a hányinger kerülgetett. Szédültem. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, majd kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Egy, kettő, három, négy, öt... már nem számoltam tovább, csak öntöttem a markomba a kapszulákat. Majd egy pohár vízzel az összeset lenyeltem.

Pár perc múlva minden elsötétült előttem. A földre rogytam. Utolsó emlékem a fejem koppanása volt...

Első rész - Egy új diák

2011. aug. 27. 12:25 - írta csakLilla

Mintha megállt volna az idő... Megesküdnék rá, hogy tíz perce is ennyit mutatott az osztályterem falán lógó óra. Pedig már csak néhány perc választ el az ebédszünettől. Nem mintha annyira éhes lennék, csak egyszerűen már a könyökömön jön ki a matek. De úgy látszik, nem csak nekem. Előttem lévő padban, Becca a kezét firkálta, egy sokszínű tollal. Lófarkas, hosszú szőke haja az én padomra omlott, hát befontam neki kis tincsekbe, mint a legtöbb matekon. Becca mellett Mike ült, az unokatestvérem, a szívtipró, aki mindent és mindenkit megkaphat. Mint ne mondjak, sosem szívleltük egymást. Ő volt a suli menő fiúja, én pedig a barna, félhosszú hajú lány, akinek a tanárokon kívül, senki nem tudta a nevét. Egy ember kivételével, és ő pedig a legjobb barátnőm és egyben padtársam, Dorothy volt. Magas alkatú, egész vékony lány. Már már annyira, mint a milánói kifutón a modellek.Festett élénkvörös, rövid haját a híres énekesnőjéhez, Pink frizurájához tudnám hasonlítani leginkább. Hibátlan körvonalú arca hófehér, akár a porcelánbabáké. Egyszóval tökéletes lenne, ha némi kedvesség és empátia is szorult volna belé. Sok pasi kiszemelte már, de Dor mindet elhessegette... Na én az ő megrögzött ellentéte vagyok némi felesleggel a fenekemen, bár lehet hogy csak kritikusabb vagyok magammal szemben. De van egy dolog ami igaz: naivitásom nem ismer határt. Ha valaki azt mondja, hogy ő az elnök, elhiszem. Mindent elhiszek. Ezért jó, hogy van nekem egy Dorothy-m, aki általában visszarángat a földre. Rápillantottam az órára és elszörnyülködve vettem észre, hogy még hosszú 5 perc van hátra a matek végéig. Hát elővettem egy lapot és elkezdtem rajzolgatni. Pár perc sem telt rá, mikor valaki a nevemen szólított. Mrs. Lovegod volt az, a tanár.

-Kelsey! Kelsey White! Válaszolnál a kérdésemre?

-Igen, persze. De... - Megszólalt a csengő, megmentett. Mrs.Lovegod a tanári asztal felé vette az irányt.

-Jól van gyerekek, jövőhéten folytatjuk. És ne feledkezzetek meg a röpdolgozatról sem!-de ezt már senki nem hallottam, rajtam meg Doron kívül. Szinte az egész 11.a a kicsengetés hallatára kiviharzott a teremből.

Menzán a szokásos helyre ültünk Dorothy-val. A legtávolabbi sarokba, ahonnan nem látszik senki, és persze mi se látszunk. Dor választotta még az asztalt másodévesként.  
Miután megebédeltünk elváltak útjaink, hisz nekem biológiám következett, Dornak pedig Atlétikára kellett mennie.
A szekrényem fele tartottam, mikor különös érzés fogott el. Az ujjaim bizseregni kezdtek, a gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam mire vélni. Minthogy azt sem, hogy ezt kellemesnek éreztem, pedig közel sem kellett volna annak lennie. Megálltam egy pillanatra, majd mentem tovább. Tudtam, hogy már éreztem valahol. Gondolkodtam: De hol? Mikor?
Ekkor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a földön találtam magam. Elestem. A könyveim szanaszét. Valószínűleg a saját lábamban botlottam meg, szokásomhoz híven. Felnéztem, egy fiú guggolt előttem, a papírjaimat szedte. Nem ismertem. Valószínűleg új diák volt. Erős, izmos testalkatú, bronz-barna bőrű. Biztos valami sportiskolából jött. Fekete pólója feszült rajt.

-Szia! Nem baj ha segítek? Láttam amikor felestél. Fáj valamid?-hangja bársonyos és megnyugtató volt. Felsegített a földről.

-Szia, nem baj, és köszi, nem fáj semmim. Új vagy itt?

-Igen, tegnap volt az első napom. Mellesleg Peter a nevem. -kezet nyújott- Szóval még elég ismeretlen itt nekem. Nem tudod véletlen merre van a biológia terem?

-Kelsey, de a barátaim -szám szerint egy darab- Kelly-nek szoktak szólítani. És de, tudom. Én is oda tartok, ha gondolod elkísérhetlek. Várj meg itt, mindjárt hozom a könyveimet!

-Rendben.-mondta és villantott felém egy féloldalas mosolyt.

 

Ez volt az első rész. Írj véleményt! Ha valami nem tetszett kritizáld. Illetve adj ötleteket a 2.részhez! ;)