~Kelsey White története

Tizenkettedik rész - A baba

2011. szept. 28. 16:35 - írta csakLilla

Hosszú, szűk folyosón ballagtam. Mellettem ajtók sokasága sorakozott. Az egyik szobából fényesség áradt. Beléptem. Peter állt a terem közepén. Szám széles mosolyra húzódott. Arca fehérebb volt, a bronz-színű bőréhez képest. Ugyanazt a nadrágot és pólót viselte, mint a balesete napján.

-Hát élsz? Végig tudtam, hogy nem haltál meg...

-Kelsey.-intett, hogy jöjjek közelebb.-Szeretlek.-suttogta, majd előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, de a kezemben lévő baba megakadályozta, hogy egymáshoz simuljunk.

Kislány volt. Alig lehetett három-négy hetes. Óriási kék szemeivel bámult ránk. Rózsaszín kalapot és kantáros ruhát viselt.

-Ki ő?-kérdeztem, eltolva magamtól.

-Mi?-Peter összehúzta a szemöldökét. Meghökkent a kérdésem hallatán.

-Kicsoda ő? Ohh...milyen aranyos.

-Kelsey... ő a kisbabád. A mi kislányunk.-válaszolta értetlenül.

Hirtelen szúró érzés nyílalt a gyomromba. Felnyögtem. Szemhájaim felnyíltak. Egy kórterem közepén találtam magam, mellettem egy infúziós állvánnyal. Hogy kerültem ide? Nagyot sóhajtottam. Derengeni kezdtek a történtek. A temetés, Peter levele, és a gyógyszerek. Úgy tűnik , nem haltam meg... de akkor az előbbi is csak egy álom volt. A sírás kerülgetett. Csak egy értelmetlen álom...

Ekkor kopogtattak az ajtón.

-Igen.-köszörültem a hangom.

Dorothy ugrott be rajta, egyenesen a nyakamba.

-Kérlek, ne csináld többet ezt velem! Most legszívesebben agyonütnélek! De, olyan jó, hogy itt vagy végre! Annyira izgultunk!

Anyuék is beballagtak közben a szobába. Kitártam a karom, jelezvén, hogy megölelhetnek.

-Szívem, igaz már jobban vagy?-kérdezte anyu.

-Igen. Azt hiszem.

-Ne hozzak valamit a büféből?-firtatott apu.

-Ne, John! Az orvos megmondta, hogy még nem ehet ma semmit, a gyomormosás miatt...-forgatta a szemét anyu.

Felnevettem. Újra együtt a család. Ha ez együttnek számít...Peter nélkül. Kedvem lelankadt, mint mindig mikor Ő rá gondoltam. Az álmomban...olyan valóságosnak tűnt. Az érintése, az arca... Mindent megér, ha újra láthatom, hacsak az álmomban is. Még ha tudom, hogy csalódás ér ha felébredek, akkor is. Nagyot sóhajtottam.

Belépett egy orvos a szobába.

-Látom végre felébredt.-jegyezte meg közömbösen, miközben a kórlapomat olvasta.

-Végre ? Mennyit aludtam?

-32 órát.- hátrahőköltem. Felfoghatatlannak tűnt, hogy ennyi időt átszunyáltam volna, hiszen fáradtabbnak éreztem magam, min egy átbulizott éjszaka után.

Az orvos az életfunkcióimat vizsgálta.

-Pulzus...-kitapogatta a kezével a csuklómon a főeret.-úgy tűnik rendben. Szóval...-nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Lenne egy közlendőm.-tétovázott egy kicsit-Valószínűleg...Ms.White...ön gyermeket vár. A negyedik hétben jár.-várta volna a válaszomat, de nem szóltam, így folytatta-Kérdés, hogy el szeretné-e vetetni, illetve megtartja? Később még visszanézek.

Megállt bennem az ütő. Mi? Egy... egy kisbaba. Önkénytelenül is mosolyogtam. Sosem gondolkodtam még igazán, hogy szeretnék-e gyereket, és ha igen, hányat. Igazából még időm sem volt ilyeneken törni a fejem. De most váratlanul itt állok a döntés előtt. Csak 18 vagyok. Utolsó éves gimiben.- sóhajtottam.- És Peter. A gyerekem apa nélkül fog felnőni. Csüggedten néztem magam elé. Közben anyáék veszekedtek, de nem figyeltem rájuk. Egyedül a kisbabám járt az eszembe. Ettől a perctől új értelmet adott az életemnek. Volt miért illetve kiért élnem.

-Kelsey! Hallod amit mondok?!-kiáltott rám anyu, valószínűleg sokadszorra, mire feleszméltem.

-Mi az?-kérdeztem.

-Ez hogy történhetett?-förmedt rám. A szemei villámokat szórtak.-Csak tizennyolc vagy! Hogy akarsz így továbbtanulni? Mit akarsz most kezdeni így? A gyerekednek még apja sincs!

-Anya!-kiáltottam rá.-Megtartom.

-Csak szeretnéd! Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az életed! Nem azért neveltünk fel, taníttattunk, hogy most mindet egyszerre eldobd! A fiatalságoddal és a vele járó szabadsággal együtt...

-Túlreagálod. Nem fogom hagyni, hogy megöljétek a gyerekemet!

-Mary-vonta félre apu anyát, majd valamit súgott neki. Anya nagyokat sóhajtozott.

Közben Dorothy döbbent arccal meredt rám.

-Kérlek ne hagyd, hogy ezt tegyék velem! A babámmal. Kérlek!-kérleltem Dorothy-t.

-Nem fogom hagyni. De nézd...valamilyen szinten igazuk van...

Mikor ezt kimondta, akkor éreztem hogy igazán magamra maradtam...a babámmal. Az egyetlen esély is, hogy Peter tovább élhessen-hacsak a gyermekünkben is-az a kisbabánk megtartása volt. Egyszer már elveszítettem egy szeretett embert. Többször nem fogom hagyni, hogy bárkit elszakítsanak tőlem! Tanulnom kell a hibáimból...

-Sosem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem.Soha.-suttogtam neki, miközben megtelt könnyekkel a szemem.

 

Tizenegyedik rész - Egy összetört lélek

2011. szept. 26. 15:13 - írta csakLilla

"Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz."

Stephen King

 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Először, csak a tátongó űrt érzed a lelkedben, hogy valami hiányzik az életedből, hogy már nem teljes. Majd mikor szembesülsz azzal, hogy már 'nincs', elönt a düh, a tehetetlenség és a megbánás. Feltámad a lelkiismereted, a sok 'miért?'-re keresvén a választ. Pedig tudod, hogy már nem változtatna semmin, mégsem hagy nyugodni...

Peter halála után, napokig ki sem mozdultam a szobámból, pontosabban az ágyamból. Összegörnyedve, a kispárnámat a mellkasomhoz szorítva forgolódtam, míg csak álomba nem sírtam magam, akár egy magára hagyott kisgyerek. Általában Dorothy vagy anyu őrködött felettem, hogy megakadályozzák, hogy bármi kárt tegyek magamban. 

Peter temetésén rengetegen összegyűltek, családok, barátok, ismerősök és sosem látottak. Anyunak nyilvánították részvétüket, én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Össze voltam törve. Peternek pedig nem voltak rokonai. Talán még az összegyűltek között is alig lehetett ismerőse. Egy kivételével. Fekete hosszú szoknyát viselt, blézerrel. Szemén napszemüvege fénylett...
Mikor észrevette, hogy erősen bámulom, közelíteni kezdett felém.

-Tudom mit érzel... nekem elhiheted, Kelsey.

-Kate, kérlek.-hangom elcsuklott. Dühös akartam lenni, számon kérni Kate-et, hogy miért tette, de nem volt erőm.- Ha éreznél te bármit abból, amit most én átélek, és lenne benned egy aprócska tisztelet is, akkor most nem állnál itt. Látni akartad amint szenvedek? Nevess ki kérlek. Csinálj bármit amivel felingerelsz! A harag is jobb annál, ami most bennem folyik.-patakokban hullt a könnyem.- Ölj meg ! De előtte kérlek, mondd meg az igazat, hogy miért tetted ezt Peterrel! Miért nem engem?!

-Kelsey. Kérlek. Nem én voltam! Higgy már nekem! Ne csináld ezt velem!-Kate is sírt.

-Hagyj.-majd elutasítóan elfordítottam a fejem.

Miután hazaértem este a torról, átöltöztem, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül maradtam a lakásban. Fáradt és erőtlen voltam. De tudtam, hogy még van egy halaszthatatlan dolgom.

Felbontottam Peter levelét, amit még a kórházban írt. :

 

" Szerelmem!

Mikor ezt olvasod, már nem vagyok veled... de tudnod kell, hogy abban a reményben haltam meg, hogy egyszer még találkozunk.

Nem akarom tovább szaporítani a szót, csak egy dologra szeretnélek megkérni, amit mondjuk tekinthetsz utolsó kívánságnak is:

Felejts el! Kérlek! Egy jobb élet reményében... Temess a lelked mélyére, míg rád nem talál újra a szerelem!

Tudom, hogy nehéz most neked. De ne légy szomorú, hagyd magad mögött a múltat! És csak előre nézz...

 

Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.

/Ady/

 

 

Peter. "

 

Mikor az utolsó sort is elolvastam, zokogásban törtem ki. Csak sírtam, órákig. Mellete rosszul voltam, a hányinger kerülgetett. Szédültem. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, majd kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Egy, kettő, három, négy, öt... már nem számoltam tovább, csak öntöttem a markomba a kapszulákat. Majd egy pohár vízzel az összeset lenyeltem.

Pár perc múlva minden elsötétült előttem. A földre rogytam. Utolsó emlékem a fejem koppanása volt...

Harmadik rész - A randi

2011. aug. 28. 0:35 - írta csakLilla

Nem tudtam megbékélni azzal a szóval, hogy randi. Egyszerűen nem ment. Peterrel még alig ismerjük egymást, hogy hívhatna randira?! Csak meghálálja kedvességemet az Acapellában, egy vacsorával, kettesben. Na jó, szó mi szó tagadhatatlan, hogy ez egy igaz romantikus randevú lesz, amiről minden lány álmodik már óvodáskora óta. De akkor is furcsa. Dorothy már délben itt volt, hogy felkészítsen a találkozásra. Hiába mondtam neki, hogy már volt pasim, nem Peet lesz az első, úgy tett mintha meg sem hallaná. Minden instrukciót elmagyarázott, és minden helyzetre felkészített, még arra is, ha Peter megkérné a kezemet. Kiválasztottuk a piros mini koktélruhát, ami igazából Dor stílusához passzolna, de nem mondhattam nemet, annyira szexinek éreztem magam benne.

Gyorsan elrepült a délután. Dorothy-val megnéztünk egy drámát, ami persze elvette mindentől a hangulatomat, de nem volt rossz film, szóval megérte, és estére már amúgy is nyoma sem volt a rossz kedvemnek, hiszen már minden egyébb érzelmet elnyomott az izgalom és a várakozás. Hét előtt pár perccel már a kanapén ültem, mikor kopogtattak. Szívem a torkomban dobogott.

-Nyitom!- és már indultam is az ajtó felé.

-Kösz Kel.- meglepődtem. Ez nem Peter hangja volt. Ez anya. Biztos hamarabb ért véget a műszakja.

-Sziaaa anyu! -és átöleltem.

-Szia drágám! Hé, mi ez a szerkó?! Biztos méregdrága lehetett, de megérte, nagyon csinos! De hova készülsz, csak nem?!

-De bizony. Na de mentem, szia. Majd estefele jövök. Puszi.- közben megpillantottam egy királykék Nissant amint a házunk kocsifelhajtójára tolat. Peet volt az.

-Szia kicsim! Vigyázz magadra!-majd bement a házba.

Közben Peet kiszállt a kocsiból, hogy kinyissa előttem az ajtót.

-Hűű-ha! Nem mondom, kitettél magadért!- elmosolyodott.

-Köszi, te is!-elpirultam.

Fekete öltönyt viselt, sötétkék nyakkendővel és fehér inggel. Jó állt neki. Beszálltunk az autóba majd elindultunk.

-Na és hogy vagy?-kérdezte megtörve a csendet.

-Jól, köszi. Te?

-Én is.

-Kapcsoljak zenét?

-Ha szeretnél.-majd benyomta a rádiót és egész halkra tekerte.

-Amúgy akarsz valamit tudni rólam? Szívesen válaszolok  rá, mert nekem is lennének kérdéseim.- rám kacsintott a jobb szemével. Majd' elaléltam.

-Hát...öhm. Igen. Melyik suliból jöttél? Sporttagozat?

-Nem, dehogy- nevetett -a ditroiti állami suliból. Ott nincsenek tagozatok.-felnevetett- Ja, hogy miért vagyok, izmosabb mint a többiek? Gyúrni járok, de leginkább örököltem a testalkatom, apám is ilyen volt.

-Csak volt?

-Meghalt pár éve, autóbalesetben, anyámmal. -felszisszentem-Szóval most egymagam élek, egy hatalmas házban a külvárosban. Elég nagy vagyont hagytak rám , amit kamatoztatni tudok a bankban, hogy megéljek. A gyámügy nem foglalkozik velem, én sem foglalkozom senkivel. Elég érettnek érzem már magam ahhoz, hogy egyedül is ellegyek. Meg amúgy is már csak egy-két év és nagykorú leszek.

-Nem érzed magad néha magányosnak? Nagyon hiányoznak?

-De, elég sokszor, pont ezért választottam inkább az edzőtermet. Ott levezetem a felesleges feszültséget, és elvonja egy kis időre a figyelmemet. Hiányozni hiányoznak, de próbálom ezt magamba minél mélyebbre temetni, elfejteni. Így elviselhetőbb. Te vagy az első, akinek erről meséltem.

Megérkeztünk. Peet kiszállt, kinyitotta előttem az ajtót, majd bezárta a kocsit. A bejáratnál vörös szőnyeg fogadott, ami mellett apró lámpák sorakoztak a földön. Beléptünk a terembe. Minden csupa márványból és swarovski kristályból állt. Nem hiába volt ez a város legfényűzőbb étterme. Egy pincér az asztalunkhoz vezetett.

-Italt?

-Igen, kérünk.-válaszolt helyettem is Peter.-Mit szeretnél Kelsey?

-Öhm. Vizet, legyen szíves.

-Nekem egy kólát. Köszönöm!

A pincér átnyújtotta az étlapokat, majd távozott. Próbáltam volna valami tíz dolláron aluli ételt keresni, sikertelenül. Még a saláta is több volt. Hát rákérdeztem Peet -re:

-Te mit rendelsz?

-Öhm azt hiszem, egy körtével párolt Cordon Blue megteszi. Igen ez lesz. Te?

-Hát, öhm. Még nem igazán tudom...

-Figyu! -az étlapról felpillantva, egyenesen a szemébe néztem- Ne törődj az árával, én fizetem. Ez része a hálámnak, amivel tartozom neked.- újra megvillantotta féloldalas mosolyát.

-Köszi, de nem igazán értem még mindig, hogy ezen mit kell hálálni. Bárki megtette volna helyettem is.

-Hm.Látom még mindig nem érted.-lesütötte fejét-Tetszel nekem. Nagyon. Ugye nem gondoltad, hogy minden embert az Acapellába viszek, mert segített?!-felkuncogott, majd komolyabbra fordította a szót- De mindezek mellett is nagyon hálás vagyok. Út közben, mondtam, hogy szeretnék valamit kérdezni. Igazából ezt későbbre tartogattam, de...

Közben megérkezett a pincér és felvette a rendelést.

-De, mi?-kérdeztem.

Mély lélegzetet vett, majd folytatta.

-Talán...lehetne valami köztünk... úgy érzem. De ezt csak te tudod. Kíváncsi lennék, hogy mennyire találod gyorsnak a tempót? És, hogy, igazából...te, kedvelsz-e? Tudod, még senki iránt nem éreztem így. Mikor távol vagy, a közelembe akarlak, mikor a közelemben vagy, még közelebb szeretnélek magamhoz. Alig ismerlek, de máris tudom, hogy az életemet veled szeretném leélni.-kezében a sótartót forgatta, majd felpillantott.

Megdermedtem. Testemet forróság és vágy öntötte el, hogy a karjába ugorjak és igent mondjak. De nem tettem, pedig boldog voltam... de nem felhőtlenül. Csak egy napja ismertem, és tudtam, hogy még nem nyerte el a bizalmamat, bármennyire is szerettem volna. Igyekeztem hangot erőltetni a torkomba, de minden egyes szónál elakadt a levegő a tüdőmben.

-Szóval?-firtatta.

-Nehéz így dönteni. Pár órája ismerlek, alig tudok rólad valamit. Még a teljes nevedet s...

-Peter O'neill .-szakította közbe mondandómat.-Nem muszáj most válaszolni. Gondold át, és ha majd úgy látod, szólj.- arcán az elkeseredettséget észleltem. Nem! Ennek nem így kell történnie. Ha így folytatom, el fogom veszíteni...

-Nem! Peet, mármint Peter, én kedvellek, csak úgy tartom helyesnek, ha minden a maga idejében következik. Először meg kell ismernünk egymást. A testi vonzódás nem minden.

-Tudom...csak egyszerűen nem bírtam magamban tartani.

Meghozták az ételt.

-Köszönjük.-mondtam.-Szóval most akkor mi lesz? Ideiglenes barátság?-vetettem fel Peetnek mosollyal az arcomon.

-Az is jobb mint a semmi...-majd felnevetett.

A vacsora többi részében kérdésekkel bombáztuk egymást. Többet tudtam meg róla egy óra alatt, mint Dorothyról valaha. Valami kibontakozóban volt köztünk.

Későn értünk haza, de nem bántam, régen éreztem ilyen jó magam. Az illata, a mosolya, a kék szemei, mind-mind elraktározódtak az emlékeim között, egy életre.

 

Na, kész a harmadik rész is!:) Jó olvasást! Ja, és ne felejtsd el pontozni!;)

Második rész - A viszonzás

2011. aug. 27. 17:41 - írta csakLilla

Elkísértem Peter-t a terembe, ahol a tanár abba a sorba ültette amelyikben én is voltam, csak egy másik padsorba.

Órán rá-rá néztem, hogy jól van-e, de hát mi baja is lehetne, egy olyan közösségben, ahol az a szerencsétlen Kelsey White is két év alatt csak kisebb horzsolásokat szerzett. Meg amúgy is, egy osztályteremben mégis mi történhet? Szóval nem ezért figyeltem. Valami teljesen más volt az oka.
Talán a kellemes és nem múló bizsergés, amikor rá nézek? Lehet. Talán csak a szokatlan külseje vonzza a tekintetemet (nem igazán van tele az osztály Adonisz alkatú pasikkal) ? Lehet. Talán a biztonság, amit a közelében érzek. Lehet. Vagy a szeme, az ajka, a... Felém pillantott. Tekintetünk egy minutumra találkozott. De rögtön lesütöttem a szemem, mintha szégyellném, hogy nézem. Valószínűleg el is pirultam. Ekkor újra elmosolyodott.

Kicsengetés után rögtön az ajtó fele tartottam, az elsők között voltam, akik kiléptek a teremből. Nem akartam Peterrel találkozni, mert tudtam, hogy zavarba jövök és bunkósságokat mondok. Egyszóval leráztam és Dorothy felé indultam, a tesiterem elé. 
Mikor odaértem, Peter már ott állt, öszekulcsolt kézzel és keresztbe tett lábbal, a falhoz támaszkodva.

-Már váltalak. Meg akarom hálálni, hogy segítettél elvezetni a teremig. Ha te nem vagy, lehet, hogy még mindig itt bóklásznék,  míg rám nem akadna egy tanár, aki aztán beküldetne az igazgatóiba lógásért. Mi a kedvenc kajád vagy kajáldád?

-Köszi, de te is segítettél összeszedni a cuccomat. Így kvittek vagyunk. De... hogy kerültél ide? Tisztán emlékszem, hogy mögöttem voltál. És egyáltalán honnan tudtad, hogy ide tartok?

-Csak gondoltam, nem tudtam. Láttam, hogy sokat beszélgetsz azzal a vörös hajú lánnyal, és hogy alig bírtok elszakadni egymástól. Sejtettem, hogy itt talállak. Hát megszaporáztam lépteimet és az ebédlőnél jobbra fordultam. Arra rövidebb volt.

-És még hogy te nem vagy itt jártas...Cöhh.

-Ha nem látsz szívesen, akár el is mehetek.

-Ne me...! Vagyis ha dolgod van, felőlem.

-Rendben. De a meghívás még áll, ugye? Egy vacsora az Acapellában? Majd felveszlek.

-Azért nem kell túlzásokba esni, tudod milyen drága hely az Acapella? Nekem egy hotdog-kóla is megfelelne...És egyáltalán honnan tudod hogy merre lakom?

-Majd kiderítem. Holnap hatkor? Van megspórolt pénzem elég, szóval az Acapella elég ideális.-elmosolyodott, amit nem bírtam ki, hogy ne viszonozzak.

-Najó. Benne vagyok.

-Akkor csáó.

Peter megfordult és elindult a kijárat felé.
Ekkor Dorothy előbújt az tartóoszlop mögül, széles vigyorral az arcán.

-Na szóval, ki is volt ez a félisten?

-Senki. Csak egy új fiú. Segítettem neki megk...

-Ezt hallottam.-vágott közbe- Nem erre lennék igazából kiváncsi. Tetszik neked?

-Igen. Mondjuk. Fogjuk rá. De kinek ne tetszene?

-Na jó, ez igaz. Akkor úgy kérdezem, mennyire tetszik?

-Kicsit jobban a kelleténél.

-Rendes?

-Túlságosan.

-El tudsz képzelni bármit kettőtök között?

-Talán, igen.

-Na akkor hajrá, indulás a plázába!

-Minek?

-Nem gondolod ugye hogy egy trikóban és egy rövidnadrágban akarsz megjelenni az Acapellában?!

-Nem...de...

-Nincs de!-vágott megint szavaimba.

-Na jó, rendben. Nincs ellenvetésem. Úgy se tudnék veled vitatkozni.

Nyolc órára haza is értünk, bő négy órás shopping után. Dor amennyire antiszociálisnak tűnik, annál inkább szeret az eladókkal diskurálni, egy jobb ár fejében, több-kevesebb sikerrel. Vettünk két pár cipőt, fehérneműt, két koktélruhát: egy kéket, egy pirosat és egy szempillaspirált. A fele megtakarított pénzem ottmaradt. De megérte. Szerettem volna ha Peet szépnek lát. Most már biztos voltam benne, hogy érzek valamit iránta.

 

Kész a második rész. Jó olvasást;) Remélem jól sikerült. Ha bármi észrevételed van, helyesírás, vagy ha úgy gondolod hogy valami változást igényelne, írj. ;)