~Kelsey White története

Tizenkettedik rész - A baba

2011. szept. 28. 16:35 - írta csakLilla

Hosszú, szűk folyosón ballagtam. Mellettem ajtók sokasága sorakozott. Az egyik szobából fényesség áradt. Beléptem. Peter állt a terem közepén. Szám széles mosolyra húzódott. Arca fehérebb volt, a bronz-színű bőréhez képest. Ugyanazt a nadrágot és pólót viselte, mint a balesete napján.

-Hát élsz? Végig tudtam, hogy nem haltál meg...

-Kelsey.-intett, hogy jöjjek közelebb.-Szeretlek.-suttogta, majd előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, de a kezemben lévő baba megakadályozta, hogy egymáshoz simuljunk.

Kislány volt. Alig lehetett három-négy hetes. Óriási kék szemeivel bámult ránk. Rózsaszín kalapot és kantáros ruhát viselt.

-Ki ő?-kérdeztem, eltolva magamtól.

-Mi?-Peter összehúzta a szemöldökét. Meghökkent a kérdésem hallatán.

-Kicsoda ő? Ohh...milyen aranyos.

-Kelsey... ő a kisbabád. A mi kislányunk.-válaszolta értetlenül.

Hirtelen szúró érzés nyílalt a gyomromba. Felnyögtem. Szemhájaim felnyíltak. Egy kórterem közepén találtam magam, mellettem egy infúziós állvánnyal. Hogy kerültem ide? Nagyot sóhajtottam. Derengeni kezdtek a történtek. A temetés, Peter levele, és a gyógyszerek. Úgy tűnik , nem haltam meg... de akkor az előbbi is csak egy álom volt. A sírás kerülgetett. Csak egy értelmetlen álom...

Ekkor kopogtattak az ajtón.

-Igen.-köszörültem a hangom.

Dorothy ugrott be rajta, egyenesen a nyakamba.

-Kérlek, ne csináld többet ezt velem! Most legszívesebben agyonütnélek! De, olyan jó, hogy itt vagy végre! Annyira izgultunk!

Anyuék is beballagtak közben a szobába. Kitártam a karom, jelezvén, hogy megölelhetnek.

-Szívem, igaz már jobban vagy?-kérdezte anyu.

-Igen. Azt hiszem.

-Ne hozzak valamit a büféből?-firtatott apu.

-Ne, John! Az orvos megmondta, hogy még nem ehet ma semmit, a gyomormosás miatt...-forgatta a szemét anyu.

Felnevettem. Újra együtt a család. Ha ez együttnek számít...Peter nélkül. Kedvem lelankadt, mint mindig mikor Ő rá gondoltam. Az álmomban...olyan valóságosnak tűnt. Az érintése, az arca... Mindent megér, ha újra láthatom, hacsak az álmomban is. Még ha tudom, hogy csalódás ér ha felébredek, akkor is. Nagyot sóhajtottam.

Belépett egy orvos a szobába.

-Látom végre felébredt.-jegyezte meg közömbösen, miközben a kórlapomat olvasta.

-Végre ? Mennyit aludtam?

-32 órát.- hátrahőköltem. Felfoghatatlannak tűnt, hogy ennyi időt átszunyáltam volna, hiszen fáradtabbnak éreztem magam, min egy átbulizott éjszaka után.

Az orvos az életfunkcióimat vizsgálta.

-Pulzus...-kitapogatta a kezével a csuklómon a főeret.-úgy tűnik rendben. Szóval...-nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Lenne egy közlendőm.-tétovázott egy kicsit-Valószínűleg...Ms.White...ön gyermeket vár. A negyedik hétben jár.-várta volna a válaszomat, de nem szóltam, így folytatta-Kérdés, hogy el szeretné-e vetetni, illetve megtartja? Később még visszanézek.

Megállt bennem az ütő. Mi? Egy... egy kisbaba. Önkénytelenül is mosolyogtam. Sosem gondolkodtam még igazán, hogy szeretnék-e gyereket, és ha igen, hányat. Igazából még időm sem volt ilyeneken törni a fejem. De most váratlanul itt állok a döntés előtt. Csak 18 vagyok. Utolsó éves gimiben.- sóhajtottam.- És Peter. A gyerekem apa nélkül fog felnőni. Csüggedten néztem magam elé. Közben anyáék veszekedtek, de nem figyeltem rájuk. Egyedül a kisbabám járt az eszembe. Ettől a perctől új értelmet adott az életemnek. Volt miért illetve kiért élnem.

-Kelsey! Hallod amit mondok?!-kiáltott rám anyu, valószínűleg sokadszorra, mire feleszméltem.

-Mi az?-kérdeztem.

-Ez hogy történhetett?-förmedt rám. A szemei villámokat szórtak.-Csak tizennyolc vagy! Hogy akarsz így továbbtanulni? Mit akarsz most kezdeni így? A gyerekednek még apja sincs!

-Anya!-kiáltottam rá.-Megtartom.

-Csak szeretnéd! Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az életed! Nem azért neveltünk fel, taníttattunk, hogy most mindet egyszerre eldobd! A fiatalságoddal és a vele járó szabadsággal együtt...

-Túlreagálod. Nem fogom hagyni, hogy megöljétek a gyerekemet!

-Mary-vonta félre apu anyát, majd valamit súgott neki. Anya nagyokat sóhajtozott.

Közben Dorothy döbbent arccal meredt rám.

-Kérlek ne hagyd, hogy ezt tegyék velem! A babámmal. Kérlek!-kérleltem Dorothy-t.

-Nem fogom hagyni. De nézd...valamilyen szinten igazuk van...

Mikor ezt kimondta, akkor éreztem hogy igazán magamra maradtam...a babámmal. Az egyetlen esély is, hogy Peter tovább élhessen-hacsak a gyermekünkben is-az a kisbabánk megtartása volt. Egyszer már elveszítettem egy szeretett embert. Többször nem fogom hagyni, hogy bárkit elszakítsanak tőlem! Tanulnom kell a hibáimból...

-Sosem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem.Soha.-suttogtam neki, miközben megtelt könnyekkel a szemem.

 

Tizenegyedik rész - Egy összetört lélek

2011. szept. 26. 15:13 - írta csakLilla

"Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz."

Stephen King

 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Először, csak a tátongó űrt érzed a lelkedben, hogy valami hiányzik az életedből, hogy már nem teljes. Majd mikor szembesülsz azzal, hogy már 'nincs', elönt a düh, a tehetetlenség és a megbánás. Feltámad a lelkiismereted, a sok 'miért?'-re keresvén a választ. Pedig tudod, hogy már nem változtatna semmin, mégsem hagy nyugodni...

Peter halála után, napokig ki sem mozdultam a szobámból, pontosabban az ágyamból. Összegörnyedve, a kispárnámat a mellkasomhoz szorítva forgolódtam, míg csak álomba nem sírtam magam, akár egy magára hagyott kisgyerek. Általában Dorothy vagy anyu őrködött felettem, hogy megakadályozzák, hogy bármi kárt tegyek magamban. 

Peter temetésén rengetegen összegyűltek, családok, barátok, ismerősök és sosem látottak. Anyunak nyilvánították részvétüket, én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Össze voltam törve. Peternek pedig nem voltak rokonai. Talán még az összegyűltek között is alig lehetett ismerőse. Egy kivételével. Fekete hosszú szoknyát viselt, blézerrel. Szemén napszemüvege fénylett...
Mikor észrevette, hogy erősen bámulom, közelíteni kezdett felém.

-Tudom mit érzel... nekem elhiheted, Kelsey.

-Kate, kérlek.-hangom elcsuklott. Dühös akartam lenni, számon kérni Kate-et, hogy miért tette, de nem volt erőm.- Ha éreznél te bármit abból, amit most én átélek, és lenne benned egy aprócska tisztelet is, akkor most nem állnál itt. Látni akartad amint szenvedek? Nevess ki kérlek. Csinálj bármit amivel felingerelsz! A harag is jobb annál, ami most bennem folyik.-patakokban hullt a könnyem.- Ölj meg ! De előtte kérlek, mondd meg az igazat, hogy miért tetted ezt Peterrel! Miért nem engem?!

-Kelsey. Kérlek. Nem én voltam! Higgy már nekem! Ne csináld ezt velem!-Kate is sírt.

-Hagyj.-majd elutasítóan elfordítottam a fejem.

Miután hazaértem este a torról, átöltöztem, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül maradtam a lakásban. Fáradt és erőtlen voltam. De tudtam, hogy még van egy halaszthatatlan dolgom.

Felbontottam Peter levelét, amit még a kórházban írt. :

 

" Szerelmem!

Mikor ezt olvasod, már nem vagyok veled... de tudnod kell, hogy abban a reményben haltam meg, hogy egyszer még találkozunk.

Nem akarom tovább szaporítani a szót, csak egy dologra szeretnélek megkérni, amit mondjuk tekinthetsz utolsó kívánságnak is:

Felejts el! Kérlek! Egy jobb élet reményében... Temess a lelked mélyére, míg rád nem talál újra a szerelem!

Tudom, hogy nehéz most neked. De ne légy szomorú, hagyd magad mögött a múltat! És csak előre nézz...

 

Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.

/Ady/

 

 

Peter. "

 

Mikor az utolsó sort is elolvastam, zokogásban törtem ki. Csak sírtam, órákig. Mellete rosszul voltam, a hányinger kerülgetett. Szédültem. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, majd kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Egy, kettő, három, négy, öt... már nem számoltam tovább, csak öntöttem a markomba a kapszulákat. Majd egy pohár vízzel az összeset lenyeltem.

Pár perc múlva minden elsötétült előttem. A földre rogytam. Utolsó emlékem a fejem koppanása volt...

Kilencedik rész - Álomból rémálom

2011. szept. 16. 15:27 - írta csakLilla

Másnap reggel sajgó ízületekkel ébredtem. Azt a pár órát is, amit átaludtam, forgolódva töltöttem. Mégsem a fizikai fájdalom volt akkor, abban a pillanatban a legelviselhetetlenebb, amit éreztem. Ami legbelül, a lelkem mélyén zajlott bennem, az rosszabb volt. Sokkal rosszabb... Az agyamban egy éjszaka alatt annyi lehetőség játszódott le, Peter és egyben a szerelmünk megmentéséért, hogy már belefáradtam. Mindegyik tervem befuccsolt még azelőtt, hogy tüzetesebben átgondolhattam volna. Úgy éreztem nincs kiút.

Tegnap este, mikor Kate elment, Peet próbált megnyugtatni, hogy Katerina fenyegetései csak üres szavak, és hogy ne féljek, mert tud magára vigyázni... Próbáltam szenvtelennek tűnni, eredménytelenül. Az elmém egy része kikapcsolt, csak a történteken járt az eszem, mostanáig.

Reggel 9 óra, harminc perc. Harmadik kávé éhgyomorra. Nem tesz jót a savamnak. Öt hangpostaüzenet: Négy Dorothy, egy Peter. Egy bevásárlólista, és egy rakat házi. Igazából egyik iránt se éreztem különösebb késztetést, hogy elintézzem, egyet kivéve, az pedig Dor volt. Beszélnem kellett vele. Rögtön. Az egyetlen ember, aki képes bármit elfeledtetni velem. Felhívtam, felöltöztem, majd elindultam feléjük. Csak három sarokra volt a házuk. 
Mikor megérkeztem, megcsörrent a telefonom, Peter volt az. Nem akartam vele beszélni. Fáradt voltam. Tudtam, hogy találkozni akar...ami úgyse jönne össze, mert Dorothy-nál vagyok. Szóvam nem vettem fel, de megígértem magamnak, hogy később visszahívom.
Dor beengedett, majd leültünk az ágyára, és rákezdtem. Mindent elmeséltem neki, részletesen. Katerina-ról, az autóbalesetről, és a tegnapi napról. A végén köpni-nyelni nem tudott.

-Megfenyegetett? Anyukám. És mit fogsz tenni? Elverjük?-felnevettem, majd elkomorodtam.

-Most komolyan beszélek, Dor! Mit tegyek? Nem bírnám elviselni, ha Peter-nek bármi baja esne.

-Nyugi! Ha tényleg azt mondta a csaj, hogy szereti, nem fogja bántani!-nagyot sóhajtottam, de nem megnyugvásból.-Nézz rám! Ne féltsd Peter-t! Nagy fiú már, tud magára vigyázni!-majd elmosolyodott.

-Tudom. Köszi, hogy meghallgattál. Tudod, sokat jelent ez számomra... Na de most mesélj te! Mi van a Patrick-oddal vagy hívjam inkább Alex-nek? Hm?-felnevettem. Dor rám grimaszolt, majd ő is elmosolyodott.

-Tudod, nem olyan könnyű dönteni, mint te azt hiszed! Olyan az én helyzetem, mintha neked két Peter-öd lenne...

-Akkor volna egy szeretőm is. - felkacagtunk.

Ekkor eszembe jutott, hogy még nem hívtam vissza Peet-et.

-Jó hogy róla beszélünk, azt hiszem ideje lenne visszahívnom. Bocsi, de megígértem neki. Vagyis magamnak, de ez lényegtelen.- közben kikotortam a táskámból a mobilom és már tárcsáztam is a számot. A szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérem hagyjon üzenet, vagy próbálja később. Ha? Most megharagudott rám? Vagy csak lemerült. Valószínűleg az utóbbi.

-Nem veszi fel. Mindegy, biztos...-ekkor már csörgött is a telóm.

-Na, ez gyors volt.-nevetett Dorothy.

-Ez nem ő...-felhúztam a szemöldököm- Felveszem, lehet csak másik számról hív.

-Jó napot!-egy nő volt az, közömbösen beszélt. Mit akarhat?

-Jó napot.

-Ismerőse vagy rokona ön Peter O'neill-nek?

-Igen. A barátnője vagyok.

-Mr. O'neill autóbalesetet szenvedett a délután folyamán, jelenleg a Lincoln Kórházban ápolják az intenzív osztályon. Betudna fáradni hozzá?

Pulzusom az egekbe emelkedett, nem kaptam levegőt. A telefon kiesett a kezemből a padlóra. Még hallani lehetett , amint a recepciós nő beszél, majd leteszi.

-Mi történt? Mi az?-faggatózott Dorothy.

Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen leblokkoltam. Talán 10 percbe is telt, míg összeszedtem magam, és szavanként valahogy sikerült elmondanom neki. Ekkor ő megfogott a karomnál, és elrángatott az autóig. Tudta mire van szükségem. Látni szerettem volna Petert.

-Melyik kórház?

-Li-Lincoln.-éreztem amint gombóc gyűl a torkomban.-Mond, hogy semmi baja...

-Te is tudod, hogy Peter erős. Túl fogja élni.-majd beindította az kocsit.

Mikor megérkeztünk, meg se vártam Dorothy-t, már rohantam is a bejárat felé. A kórházban megcsapott a fertőtlenítő szag. Megtorpantam egy percre, recepció után kutatva, majd szaladtam tovább. Nem találtam, hát megállítottam egy nővért.

-Elnézést, nem tudja esetleg melyik kórteremben ápolják Peter O'neill-t?-lihegtem.

A nő elővett egy mappát, majd szemével a nevet kereste.

-Ah! Megvan! Elütötték-mondta félig kérdezve-Intenzív osztály, második szoba. Harmadik emelet és jobbra.-közben megérkezett Dorothy is, de nem vártam meg, már futottam is a lifthez. 
Mikor felértem, lelassítottam. Nem tudtam mire számítsak... mennyire lesznek nagyok Peter külsérelmi nyomai? Belehalnék, ha látnám összetörve...
Mélyet szippantottam a levegőből, majd továbbhaladtam. Megálltam egy nagy üveg ajtónál, amire hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy intenzív osztály. Kinyitottam. 1-es kórterem. Nagyot nyeltem. Majd a megpillantottam a 2-es számot. Mellette hatalmas ablak...amin keresztül tisztán kivehető volt egy beteg. Tele volt szurkálva csövekkel. Feje bekötve, jobb keze gipszben. Peter volt az.

Nyolcadik rész - Egy nem várt vendég

2011. szept. 15. 15:33 - írta csakLilla

4 hónap múlva...

 

4 hónapja és két hete, hogy együtt vagyunk Peterrel... Így kimondva sokkal többnek tűnik, mint gondolná az ember. Hihetetlen, hogy mennyire elszaladt az idő...az iskolában a tanévet lezárták, a nyári szünet pedig már a végét járja. Azóta pedig már sok minden történt. Hol is kezdjem...? Azt hiszem, ehhez elő kell venni a naplómat...

Június 15: tanévzáró. Utána buli Mike-nál. Dor-ral, Peet-tel és még vagy ötven diákkal. Hajnalban Peet hazakísér.

Június 24: egész nap Peter-rel. Nála alszom! Khm... a többit nem részletezném.

Július 1-6: családi nyaralás anyuval és apuval. A leghosszabb Peter mentesen eltöltött idő, megismerkedésünk óta. Borzasztóan hiányzott. Nem is volt nélküle az igazi.

Július 15-18: üdülés PETER-rel a szülei nyaralójában! Azt hiszem, életem legjobb napjait töltöttem ott.

Július 19-Augusztus 16:  Mozi, strand, buli... minden ami belefér. A legjobb barátnőmmel és a szerelmemmel.

Szóval, ennyi lenne tömören. Így végigfutva mindezen, elég szép nyarat tudhatok magam mögött. Rossz lesz tőle megválni... De ne gondoljunk még erre! Még előttünk egy fél hónap...

Elővettem egy cetlit és írni kezdtem a bevásárlólistát. Ekkor hirtelen egy-vagyis három-hangos zörejre lettem figyelmes. Kopogtattak.

-Ki az?- kérdeztem a bejárat fele tartva.

-Kate...Boyl.-elakadt a lélegzetem. Ki? Ez nem lehet...ez csak valami vicc. Honnan tudja, hogy hol lakom? Szívem kihagyott egy percre. Megrezzentem. Mikor Peter elmesélte, hogy mit tett Kate a szüleivel, rájöttem, hogy ez a nő mindenre képes.

-Ki?-kérdeztem megerősítésképpen.

-Nyisd ki, és megtudod!-már biztos voltam kilétében. Szoprán hangja utánozhatatlan volt. Nem jó értelemben.

Elfordítottam a zárat, majd lenyomtam a kilincset.

-Szia!-üdvözölt. Nem viszonoztam.

-Miért jöttél?-tudakoltam zaklatottan.

-Be sem eresztesz? Na!-szélesre húztam ajkaimat, sóhajtott, majd kitártam az ajtót. Kate belépett, majd leült a kanapéra.

-Mit szeretnél? Vagy inkább akarsz?-helyesbítettem.Sokkal megfelelőbbnek tűnt az utóbbi, eddigi Katerine-nel kapcsolatos tapasztalataim alapján. Valószínűleg most is követelőzni jött.

-Szerintem már kitaláltad. Nem fogadtál szót nekem.-szemét rámszegezte, majd folytatta- Remélem, még emlékszel arra amit pár hónapja mondtam. Tudod, komolyan gondoltam! Azt hittem egyből megérted...

-Nem fogom elhagyni Petert! Soha! -mondtam neki, szinte már ordítva.

-Hm. Úgy látom nehéz a felfogásod... -csóválta a fejét- Egy hónapod van, hogy elhidegülj tőle, majd szakíts. Egy hónap, egy perccel se több.

Elgondolkodtam. Erre egyértelmű lenne számomra a válasz, ha nem egy gyilkossal beszélgetnék. Nagyot nyeltem. Ekkor kopodtattak. Bárki volt az, szó szoros értelmében megmentette az életemet.

-Hahó! Szívem, itthon vagy? -Peter volt. Kate, mikor az ajtó mögül a hang felcsengett, megdermedt. Leesett állal, kidülledt szemekkel meredt a bejáratra. Félelem, vágyakozás és csalódottság volt egyszerre a tekintetében. Tudta, ezzel a terve összeomlott.

-Nyisd ki!-parancsolt rám. Hát így tettem. De csak egy résnyire tártam ki.

-Szia.- köszöntem egyhangúan.

-Mi a baj?-megfogta az arcom két kezével.

-Semmi, tényleg semmi.

-Dorothy-nak hallottam a hangját előbb az ajtón át?-kérdezte.

-Nem egészen.-majd lesütöttem szemem. Peter átnézett a vállamon és megpillantotta Kate-et, amint a fotelen ül. Kezei leestek rólam, majd előrébb ment pár lépést. Arca elgrimaszolódott a dühtől.

-Mit. Keresel. Itt. Katerina? - nagy léptekkel közelített felé. Még nem láttam Peter-t ennyire zaklatottnak.

-Csak áldásomat adtam rátok, és bocsánatot szerettem volna kérni a múltkoriért.-ha nem velem beszélt volna pár perce, akár még el is hiszem neki.

-Ennyire hülyének nézel?! Tudod, már régebb óta ismerlek annál, hogy ennek bedőljek! És most menj innen! Takarodj! Te ribanc! - kiabált rá Peet, olyan erővel, hogy beleremegett a ház.

-Hát jó. Úgy látom nem látnak itt szívesen. - majd megfordult és az ajtó fele vette az irányt- De vigyázz a kis barátodra, nehogy véletlenül bármi valami baja essen! Tudod, ha az enyém nem lehet, akkor senkié- súgta a fülembe, majd elviharzott...

Második rész - A viszonzás

2011. aug. 27. 17:41 - írta csakLilla

Elkísértem Peter-t a terembe, ahol a tanár abba a sorba ültette amelyikben én is voltam, csak egy másik padsorba.

Órán rá-rá néztem, hogy jól van-e, de hát mi baja is lehetne, egy olyan közösségben, ahol az a szerencsétlen Kelsey White is két év alatt csak kisebb horzsolásokat szerzett. Meg amúgy is, egy osztályteremben mégis mi történhet? Szóval nem ezért figyeltem. Valami teljesen más volt az oka.
Talán a kellemes és nem múló bizsergés, amikor rá nézek? Lehet. Talán csak a szokatlan külseje vonzza a tekintetemet (nem igazán van tele az osztály Adonisz alkatú pasikkal) ? Lehet. Talán a biztonság, amit a közelében érzek. Lehet. Vagy a szeme, az ajka, a... Felém pillantott. Tekintetünk egy minutumra találkozott. De rögtön lesütöttem a szemem, mintha szégyellném, hogy nézem. Valószínűleg el is pirultam. Ekkor újra elmosolyodott.

Kicsengetés után rögtön az ajtó fele tartottam, az elsők között voltam, akik kiléptek a teremből. Nem akartam Peterrel találkozni, mert tudtam, hogy zavarba jövök és bunkósságokat mondok. Egyszóval leráztam és Dorothy felé indultam, a tesiterem elé. 
Mikor odaértem, Peter már ott állt, öszekulcsolt kézzel és keresztbe tett lábbal, a falhoz támaszkodva.

-Már váltalak. Meg akarom hálálni, hogy segítettél elvezetni a teremig. Ha te nem vagy, lehet, hogy még mindig itt bóklásznék,  míg rám nem akadna egy tanár, aki aztán beküldetne az igazgatóiba lógásért. Mi a kedvenc kajád vagy kajáldád?

-Köszi, de te is segítettél összeszedni a cuccomat. Így kvittek vagyunk. De... hogy kerültél ide? Tisztán emlékszem, hogy mögöttem voltál. És egyáltalán honnan tudtad, hogy ide tartok?

-Csak gondoltam, nem tudtam. Láttam, hogy sokat beszélgetsz azzal a vörös hajú lánnyal, és hogy alig bírtok elszakadni egymástól. Sejtettem, hogy itt talállak. Hát megszaporáztam lépteimet és az ebédlőnél jobbra fordultam. Arra rövidebb volt.

-És még hogy te nem vagy itt jártas...Cöhh.

-Ha nem látsz szívesen, akár el is mehetek.

-Ne me...! Vagyis ha dolgod van, felőlem.

-Rendben. De a meghívás még áll, ugye? Egy vacsora az Acapellában? Majd felveszlek.

-Azért nem kell túlzásokba esni, tudod milyen drága hely az Acapella? Nekem egy hotdog-kóla is megfelelne...És egyáltalán honnan tudod hogy merre lakom?

-Majd kiderítem. Holnap hatkor? Van megspórolt pénzem elég, szóval az Acapella elég ideális.-elmosolyodott, amit nem bírtam ki, hogy ne viszonozzak.

-Najó. Benne vagyok.

-Akkor csáó.

Peter megfordult és elindult a kijárat felé.
Ekkor Dorothy előbújt az tartóoszlop mögül, széles vigyorral az arcán.

-Na szóval, ki is volt ez a félisten?

-Senki. Csak egy új fiú. Segítettem neki megk...

-Ezt hallottam.-vágott közbe- Nem erre lennék igazából kiváncsi. Tetszik neked?

-Igen. Mondjuk. Fogjuk rá. De kinek ne tetszene?

-Na jó, ez igaz. Akkor úgy kérdezem, mennyire tetszik?

-Kicsit jobban a kelleténél.

-Rendes?

-Túlságosan.

-El tudsz képzelni bármit kettőtök között?

-Talán, igen.

-Na akkor hajrá, indulás a plázába!

-Minek?

-Nem gondolod ugye hogy egy trikóban és egy rövidnadrágban akarsz megjelenni az Acapellában?!

-Nem...de...

-Nincs de!-vágott megint szavaimba.

-Na jó, rendben. Nincs ellenvetésem. Úgy se tudnék veled vitatkozni.

Nyolc órára haza is értünk, bő négy órás shopping után. Dor amennyire antiszociálisnak tűnik, annál inkább szeret az eladókkal diskurálni, egy jobb ár fejében, több-kevesebb sikerrel. Vettünk két pár cipőt, fehérneműt, két koktélruhát: egy kéket, egy pirosat és egy szempillaspirált. A fele megtakarított pénzem ottmaradt. De megérte. Szerettem volna ha Peet szépnek lát. Most már biztos voltam benne, hogy érzek valamit iránta.

 

Kész a második rész. Jó olvasást;) Remélem jól sikerült. Ha bármi észrevételed van, helyesírás, vagy ha úgy gondolod hogy valami változást igényelne, írj. ;)