~Kelsey White története

Tizenötödik rész - Az első munkanap

*Bzzz...bzz...bzzz. Csatt*

-Már megint nem sikerült eltalálnom... a francba is... Az a rohadt légy, miért nem hagy aludni?! Mit ártottam én neki?-közben megnéztem az órát, ami pont abban a pillanatban váltott át kereken hatra. -Na mindegy. Akkor már felkelek.-gondoltam magamban, majd kimásztam az ágyból, és elcammogtam a ruhásszekrényemig. 
Kiválasztottam az egyetlen bepakolt fehér selyeminget, és egy sötét szoknyát, magassarkúval. Felöltöztem, fogat mostam, reggeliztem, sminkeltem, 7 órakor pedig már a hotel recepcióján vártam a felettesemre eligazításért. 
-Ön lenne az új recepciós?-kérdezte egy  35 év körüli férfi.

-Igen.-válaszoltam szendén.

-Akkor kérem kövessen.-majd elindult egy 'staff' nevű ajtó felé.

Én gyorsan loholtam utána, akár egy kutya.

-Szóval ez lenne az ön egyenruhája.-mutatott egy kék blúzra és szoknyára, mikor megérkeztünk.-A névkitűzője.-sűrűn bólogattam.-És a szekrénye. Szóval, annyi lenne a dolga, hogy mikor a telefonon hívják, ön átkapcsolja, a szálloda igazgatóságára, illetve az újonnan jött vendégeknek eligazítást tart. Ha bezárják a kártyájukat a szobába, újat ad és satöbbi... a többit majd a régebbiek elmagyarázzák. Szűken ennyi lenne. Ha valamit nem ért, kérdezzen most engem, vagy majd  Daniel-éket.

-Kiket?

-Oh, persze. Elnézést, még el felejtettem bemutatni őket. Jöjjön velem.-majd odavezetett a recepciós pulthoz.-Szóval ők lennének az új kollégái. Daniel és Lilien.-mutatott feléjük.

Daniel-nek hosszú, vállig érő, barna haja volt. Alig múlhatott húsz. Nem volt kigyúrva, de pulyának se tűnt. Szóval olyan átlagos külsővel rendelkezett, mint a régi iskolámban a legtöbb fiú. Hjajj. Szívem összehúzódott, mikor múltamra gondoltam, Dorothy-ra, anyuékra és Ő rá. Még mindig nem közömbös nekem ez a téma. Azt hiszem, soha nem is lesz az, de tudni kell tovább lépni, és tartani magam Peter utolsó kívánságához, miszerint felejtsem el. Még ha lehetetlenre is vállalkozom...

-És ő pedig Kelsey lenne.-mutatott be nekik, de nem figyeltem.

-Szia.-köszönt Lily, beletúrván tupírozott szőke hajába.

-Sziasztok.-válaszoltam, miután gondolataim visszaterelődtek a valóságba.

Közben a férfi, aki magyarázott, eltűnt.

-Szóval, mostantól úgy tűnik együtt dolgozunk.-közölte monoton hangon Lilien, miközben a számítógépén netezett.

-Igen. Azt hiszem.

-Ha bármi kérdésed lenne csak szólj. Megmutatok mindent.-majd elhallgatott, és órákig nem is szólt hozzám.

Csak telt az idő...ezred lassúsággal a megszokottnál. Böngésztem a neten, újságot olvasgattam. Egyszóval semmi dolgom nem volt. Unatkoztam. Dél fele azonban újra megcsörrent a telefon.

-Felveszed légy szi' Kels?-könyörgött Lilien, miközben a körmét lakkozta.

-Persze.-majd felemeltem a kagylót.-Jó napot! Alba Queen Hotel Recepciója. Mit szeretne?

-Egy kávét, két cukorral legyen szíves az igazgatóságra.-egy ismerős férfi hang csendült fel a vonal túlsó végén.

-Rendben, máris viszem.-majd leraktam és a kávégéphez ballagtam, miközben azon törtem a fejem, hogy honnan ismerhetem ezt az embert.

Mikor elkészült az ital, a lift felé vettem az irányt, fel az ötödikre. Végigballagtam a folyosón, majd bekopogtam az irodába.

-Tessék.-mikor ezt a kis szócskát kiejtette eszembe jutott minden. Tegnap, a tengerpart, és a koktél. Már tudtam honnan ismerős.

Benyitottam, és végleg meggyőződtem róla, hogy ő volt az. Brian Wide, a tegnapi megmentőm, és  mától kezdve  a főnököm is.

Kommentáld és csillagozd Pls. :) Köszi. (:

Tizennegyedik rész - Az új otthonom

Egyenesen felüdülés volt megérkezni négy óra vonatút után, a hűvös Canhill-ből, a napfényes Miami partjaira. Miután leszálltam a vasúti szerelvényről, egyből szálláskeresésbe fogtam, hiszen azért mégse akartam a szabad ég alatt éjszakázni. Hamarabb ráakadtam, mint gondoltam volna. Egy olcsó panzióban szálltam meg, pár kilométerre a tengerparttól.

És most itt vagyok, a plafont bámulom órák óta, nem tudok aludni. Állandóan jár az agyam. Hol Peter-en, hol Anyuékon, hol Dorothy-n, és persze a kisbabámon. Mi lehet  most otthon? Vajon még mindig kereshetnek? És mi lesz ha nem találok állást? Összesen 20 dollárral érkeztem, az pedig itt nem sok semmire elég. Ezen kattogok már fél éjszaka. Azt hiszem változtatnom kellene az életstílusomon. A mának kell élnem ahhoz, hogy kialudjam magam.

***

Másnap reggel

Alig múlt 11, és máris állásinterjúk sokaságán voltam túl. Reménytelenül éreztem magam. Mindenhol az első dolog amit kérdeztek, az a diploma volt. Még érettségim sincs! Egy spanyol középfokúval itt aztán sokra fogom vinni... Most is épp egy visszautasításra várakozok. Úgy sem fognak felvenni. Vannak itt nálam sokkal képzettebbek is.
Azt hiszem, ha így haladok, hazakényszerülök. Vissza a szüleimhez.Sosem aláztatnám meg magam azzal, hogy beismerem, hogy nem tudok a saját lábaimon megállni , de ezt most a babám érdekeiben fogom tenni.-majd megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt.  Ekkor mögöttem kinyílt az ajtó.

-Kelsey White?-kérdezték.

-Igen.-válaszoltam reflexből, majd hátrapillantottam.

-Úgy tűnik, önt választották. Holnaptól maga az Alba Queen Hotel új recepciósa.-szemében látszott a meglepődöttség. De nem jobban, mint az enyémben.-Reggel, fél nyolckor találkozunk.

Örömömben sikítani tudtam volna. Elszökdeltem a liftig, onnan pegid végigtáncoltam a folyosót. Nem egy karrier, de legalább egy újabb lépcsőfok afelé. Azt hiszem a következő lépés az lesz, hogy keresek egy levelezős sulit. És ott folytatom, ahol abbahagytam.

***

A délután folyamán felvettem a háromszög bikinimet és leszaladtam a tengerpartra kiélvezni az utolsó munkanélküli napomat. Napozni, pihenni szerettem volna.
Épp a bárba tartottam, meginni valamit, mikor felbuktam, de nem értem földet. Valaki hátulról megfogott, a hónom alatt. Hátrakaptam a fejem. Egy világoskék szempár meredt rám. Egy férfi volt az. Félhosszú, fekete hajtincsei közöl néhány a szemébe lógott. Öltönyt viselt, amin meg is voltam rökönyödve, hiszen a tengerparton történt az eset. A nadrágja bokáig fel volt gyűrve, és mezítláb volt. Olyan 25 éves lehetett.

-Kö...köszönöm.-dadogtam.

-Igazán nincs mit.-szélesen rám mosolygott, az arcomat fürkészve.-Meghívhatom egy italra?-kérdezte, mutatva a bár fele.

-Öhm. Igen.-válaszoltam, majd elindultunk közösen.

Ha még nem találkoztam volna Peter-rel, akkor biztos hogy mindent megtettem volna azért, hogy felszedjem ezt a pasit. Borzasztóan jóképű volt. Most azonban le akartam koptatni. Csak a fájdalmat láttam minden férfiban. Tudtam, hogy csak a régi emlékek felidézésére lenne elég egy újabb kapcsolat. Csak felszakítanám vele az éppen gyógyuló sebeimet. Peter iránt érzett szerelmemnél, pedig nem tudtam volna erősebb érzelmet táplálni senki iránt.
De ezt a pasit nem ráztam le. Olyan érzésem támadt, mintha már ismertük volna valahonnan egymást.

-Mit szeretnének fogyasztani?-kérdezte a mixer, mikor megérkeztünk a bárpulthoz.

-Egy vodka-narancsot. És te Kelsey?-mondta, mire én hátrahőköltem.

-Honnan tudod a nevem?-megrettentem.-Úgy emlékszem, még nem mondtam.

-De... előbb...mikor elestél megemlítetted.

Kezdtem megrémülni. Tisztán emlékeztem, hogy még nem mutatkoztam be. De hát magamból kiindulva lehet, hogy megint csak rám jött a paranoia.

-Szóval...?-sürgetett a mixer.

-Valami alkoholmentes koktélt. Köszönöm.

-Biztos nem akarsz valami ütősebbet inni?-kérdezte a pasas.

-Nem. Biztos hogy nem. Várandós vagyok.-mondtam közönyösen.

A férfi szája széles mosolyra húzódott, szinte már nevetett örömében. Magamhoz tudtam volna hasonlítani, mikor kiderült, hogy gyermeket várok. De az ő hirtelen jött jókedvét nem értettem.

-Mi az?-kérdeztem furcsán nézve rá, de ő nem szólt. Csak maga elé bámult, meg a hasamra.

Szerintem jobb lesz ha lelépek. Úgy látszik kifogtam egy bolondot.

-Hahó?-hessegettem az arca előtt a kezemmel.

-És... hány hetes?-tudakolózott még mindig vigyorral az arcán.

-Miért érdekel ez annyira?

-Semmi, semmi. Nem is fontos.-hadarta, majd megköszörülte a torkát és elkomorodott. Valószínűleg neki is feltűnt, hogy nem szeretnék mindent megosztani vele.-Amúgy a nevem Brian Wide.-terelte el a szót.

-Az enyémet, meg úgy látszik már tudod.-nevettem.-Szóval, mit keresel a tengerparton zakóban?

-Csak erre jártam...

-Ja, öltönyben. Lábat mosni jöttél?-pillantottam a csupasz lábfejére.

-Nincs kizárva.-felnevetett.

Erre megcsörrent a telefonja. Kikotorta a nadrágja zsebéből, majd felvette.

-Igen?...Rendben, máris indulok.-majd letette, és a pénztárcájából kirakta az italok árát a pultra.-Úgy tűnik mennem kell. Bocsánat. Jó volt veled beszélgetni.-és lelépett.

Nagyot sóhajtottam, majd beleszürcsöltem a szívószállal koktélomba. Hogy tűnhet valaki ennyire ismerősnek?! Lehetetlen, hogy már bárhol találkoztunk volna, de akkor miért van az érzésem, hogy már ezer éve ismerem? Azt hiszem, végleg megbolondultam.

Tizenegyedik rész - Egy összetört lélek

"Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz."

Stephen King

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Először, csak a tátongó űrt érzed a lelkedben, hogy valami hiányzik az életedből, hogy már nem teljes. Majd mikor szembesülsz azzal, hogy már 'nincs', elönt a düh, a tehetetlenség és a megbánás. Feltámad a lelkiismereted, a sok 'miért?'-re keresvén a választ. Pedig tudod, hogy már nem változtatna semmin, mégsem hagy nyugodni...

Peter halála után, napokig ki sem mozdultam a szobámból, pontosabban az ágyamból. Összegörnyedve, a kispárnámat a mellkasomhoz szorítva forgolódtam, míg csak álomba nem sírtam magam, akár egy magára hagyott kisgyerek. Általában Dorothy vagy anyu őrködött felettem, hogy megakadályozzák, hogy bármi kárt tegyek magamban. 

Peter temetésén rengetegen összegyűltek, családok, barátok, ismerősök és sosem látottak. Anyunak nyilvánították részvétüket, én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Össze voltam törve. Peternek pedig nem voltak rokonai. Talán még az összegyűltek között is alig lehetett ismerőse. Egy kivételével. Fekete hosszú szoknyát viselt, blézerrel. Szemén napszemüvege fénylett...
Mikor észrevette, hogy erősen bámulom, közelíteni kezdett felém.

-Tudom mit érzel... nekem elhiheted, Kelsey.

-Kate, kérlek.-hangom elcsuklott. Dühös akartam lenni, számon kérni Kate-et, hogy miért tette, de nem volt erőm.- Ha éreznél te bármit abból, amit most én átélek, és lenne benned egy aprócska tisztelet is, akkor most nem állnál itt. Látni akartad amint szenvedek? Nevess ki kérlek. Csinálj bármit amivel felingerelsz! A harag is jobb annál, ami most bennem folyik.-patakokban hullt a könnyem.- Ölj meg ! De előtte kérlek, mondd meg az igazat, hogy miért tetted ezt Peterrel! Miért nem engem?!

-Kelsey. Kérlek. Nem én voltam! Higgy már nekem! Ne csináld ezt velem!-Kate is sírt.

-Hagyj.-majd elutasítóan elfordítottam a fejem.

Miután hazaértem este a torról, átöltöztem, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül maradtam a lakásban. Fáradt és erőtlen voltam. De tudtam, hogy még van egy halaszthatatlan dolgom.

Felbontottam Peter levelét, amit még a kórházban írt. :

" Szerelmem!

Mikor ezt olvasod, már nem vagyok veled... de tudnod kell, hogy abban a reményben haltam meg, hogy egyszer még találkozunk.

Nem akarom tovább szaporítani a szót, csak egy dologra szeretnélek megkérni, amit mondjuk tekinthetsz utolsó kívánságnak is:

Felejts el! Kérlek! Egy jobb élet reményében... Temess a lelked mélyére, míg rád nem talál újra a szerelem!

Tudom, hogy nehéz most neked. De ne légy szomorú, hagyd magad mögött a múltat! És csak előre nézz...

Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.

/Ady/

Peter. "

Mikor az utolsó sort is elolvastam, zokogásban törtem ki. Csak sírtam, órákig. Mellete rosszul voltam, a hányinger kerülgetett. Szédültem. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, majd kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Egy, kettő, három, négy, öt... már nem számoltam tovább, csak öntöttem a markomba a kapszulákat. Majd egy pohár vízzel az összeset lenyeltem.

Pár perc múlva minden elsötétült előttem. A földre rogytam. Utolsó emlékem a fejem koppanása volt...

Kilencedik rész - Álomból rémálom

Másnap reggel sajgó ízületekkel ébredtem. Azt a pár órát is, amit átaludtam, forgolódva töltöttem. Mégsem a fizikai fájdalom volt akkor, abban a pillanatban a legelviselhetetlenebb, amit éreztem. Ami legbelül, a lelkem mélyén zajlott bennem, az rosszabb volt. Sokkal rosszabb... Az agyamban egy éjszaka alatt annyi lehetőség játszódott le, Peter és egyben a szerelmünk megmentéséért, hogy már belefáradtam. Mindegyik tervem befuccsolt még azelőtt, hogy tüzetesebben átgondolhattam volna. Úgy éreztem nincs kiút.

Tegnap este, mikor Kate elment, Peet próbált megnyugtatni, hogy Katerina fenyegetései csak üres szavak, és hogy ne féljek, mert tud magára vigyázni... Próbáltam szenvtelennek tűnni, eredménytelenül. Az elmém egy része kikapcsolt, csak a történteken járt az eszem, mostanáig.

Reggel 9 óra, harminc perc. Harmadik kávé éhgyomorra. Nem tesz jót a savamnak. Öt hangpostaüzenet: Négy Dorothy, egy Peter. Egy bevásárlólista, és egy rakat házi. Igazából egyik iránt se éreztem különösebb késztetést, hogy elintézzem, egyet kivéve, az pedig Dor volt. Beszélnem kellett vele. Rögtön. Az egyetlen ember, aki képes bármit elfeledtetni velem. Felhívtam, felöltöztem, majd elindultam feléjük. Csak három sarokra volt a házuk. 
Mikor megérkeztem, megcsörrent a telefonom, Peter volt az. Nem akartam vele beszélni. Fáradt voltam. Tudtam, hogy találkozni akar...ami úgyse jönne össze, mert Dorothy-nál vagyok. Szóvam nem vettem fel, de megígértem magamnak, hogy később visszahívom.
Dor beengedett, majd leültünk az ágyára, és rákezdtem. Mindent elmeséltem neki, részletesen. Katerina-ról, az autóbalesetről, és a tegnapi napról. A végén köpni-nyelni nem tudott.

-Megfenyegetett? Anyukám. És mit fogsz tenni? Elverjük?-felnevettem, majd elkomorodtam.

-Most komolyan beszélek, Dor! Mit tegyek? Nem bírnám elviselni, ha Peter-nek bármi baja esne.

-Nyugi! Ha tényleg azt mondta a csaj, hogy szereti, nem fogja bántani!-nagyot sóhajtottam, de nem megnyugvásból.-Nézz rám! Ne féltsd Peter-t! Nagy fiú már, tud magára vigyázni!-majd elmosolyodott.

-Tudom. Köszi, hogy meghallgattál. Tudod, sokat jelent ez számomra... Na de most mesélj te! Mi van a Patrick-oddal vagy hívjam inkább Alex-nek? Hm?-felnevettem. Dor rám grimaszolt, majd ő is elmosolyodott.

-Tudod, nem olyan könnyű dönteni, mint te azt hiszed! Olyan az én helyzetem, mintha neked két Peter-öd lenne...

-Akkor volna egy szeretőm is. - felkacagtunk.

Ekkor eszembe jutott, hogy még nem hívtam vissza Peet-et.

-Jó hogy róla beszélünk, azt hiszem ideje lenne visszahívnom. Bocsi, de megígértem neki. Vagyis magamnak, de ez lényegtelen.- közben kikotortam a táskámból a mobilom és már tárcsáztam is a számot. A szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérem hagyjon üzenet, vagy próbálja később. Ha? Most megharagudott rám? Vagy csak lemerült. Valószínűleg az utóbbi.

-Nem veszi fel. Mindegy, biztos...-ekkor már csörgött is a telóm.

-Na, ez gyors volt.-nevetett Dorothy.

-Ez nem ő...-felhúztam a szemöldököm- Felveszem, lehet csak másik számról hív.

-Jó napot!-egy nő volt az, közömbösen beszélt. Mit akarhat?

-Jó napot.

-Ismerőse vagy rokona ön Peter O'neill-nek?

-Igen. A barátnője vagyok.

-Mr. O'neill autóbalesetet szenvedett a délután folyamán, jelenleg a Lincoln Kórházban ápolják az intenzív osztályon. Betudna fáradni hozzá?

Pulzusom az egekbe emelkedett, nem kaptam levegőt. A telefon kiesett a kezemből a padlóra. Még hallani lehetett , amint a recepciós nő beszél, majd leteszi.

-Mi történt? Mi az?-faggatózott Dorothy.

Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen leblokkoltam. Talán 10 percbe is telt, míg összeszedtem magam, és szavanként valahogy sikerült elmondanom neki. Ekkor ő megfogott a karomnál, és elrángatott az autóig. Tudta mire van szükségem. Látni szerettem volna Petert.

-Melyik kórház?

-Li-Lincoln.-éreztem amint gombóc gyűl a torkomban.-Mond, hogy semmi baja...

-Te is tudod, hogy Peter erős. Túl fogja élni.-majd beindította az kocsit.

Mikor megérkeztünk, meg se vártam Dorothy-t, már rohantam is a bejárat felé. A kórházban megcsapott a fertőtlenítő szag. Megtorpantam egy percre, recepció után kutatva, majd szaladtam tovább. Nem találtam, hát megállítottam egy nővért.

-Elnézést, nem tudja esetleg melyik kórteremben ápolják Peter O'neill-t?-lihegtem.

A nő elővett egy mappát, majd szemével a nevet kereste.

-Ah! Megvan! Elütötték-mondta félig kérdezve-Intenzív osztály, második szoba. Harmadik emelet és jobbra.-közben megérkezett Dorothy is, de nem vártam meg, már futottam is a lifthez. 
Mikor felértem, lelassítottam. Nem tudtam mire számítsak... mennyire lesznek nagyok Peter külsérelmi nyomai? Belehalnék, ha látnám összetörve...
Mélyet szippantottam a levegőből, majd továbbhaladtam. Megálltam egy nagy üveg ajtónál, amire hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy intenzív osztály. Kinyitottam. 1-es kórterem. Nagyot nyeltem. Majd a megpillantottam a 2-es számot. Mellette hatalmas ablak...amin keresztül tisztán kivehető volt egy beteg. Tele volt szurkálva csövekkel. Feje bekötve, jobb keze gipszben. Peter volt az.

Nyolcadik rész - Egy nem várt vendég

4 hónap múlva...

4 hónapja és két hete, hogy együtt vagyunk Peterrel... Így kimondva sokkal többnek tűnik, mint gondolná az ember. Hihetetlen, hogy mennyire elszaladt az idő...az iskolában a tanévet lezárták, a nyári szünet pedig már a végét járja. Azóta pedig már sok minden történt. Hol is kezdjem...? Azt hiszem, ehhez elő kell venni a naplómat...

Június 15: tanévzáró. Utána buli Mike-nál. Dor-ral, Peet-tel és még vagy ötven diákkal. Hajnalban Peet hazakísér.

Június 24: egész nap Peter-rel. Nála alszom! Khm... a többit nem részletezném.

Július 1-6: családi nyaralás anyuval és apuval. A leghosszabb Peter mentesen eltöltött idő, megismerkedésünk óta. Borzasztóan hiányzott. Nem is volt nélküle az igazi.

Július 15-18: üdülés PETER-rel a szülei nyaralójában! Azt hiszem, életem legjobb napjait töltöttem ott.

Július 19-Augusztus 16:  Mozi, strand, buli... minden ami belefér. A legjobb barátnőmmel és a szerelmemmel.

Szóval, ennyi lenne tömören. Így végigfutva mindezen, elég szép nyarat tudhatok magam mögött. Rossz lesz tőle megválni... De ne gondoljunk még erre! Még előttünk egy fél hónap...

Elővettem egy cetlit és írni kezdtem a bevásárlólistát. Ekkor hirtelen egy-vagyis három-hangos zörejre lettem figyelmes. Kopogtattak.

-Ki az?- kérdeztem a bejárat fele tartva.

-Kate...Boyl.-elakadt a lélegzetem. Ki? Ez nem lehet...ez csak valami vicc. Honnan tudja, hogy hol lakom? Szívem kihagyott egy percre. Megrezzentem. Mikor Peter elmesélte, hogy mit tett Kate a szüleivel, rájöttem, hogy ez a nő mindenre képes.

-Ki?-kérdeztem megerősítésképpen.

-Nyisd ki, és megtudod!-már biztos voltam kilétében. Szoprán hangja utánozhatatlan volt. Nem jó értelemben.

Elfordítottam a zárat, majd lenyomtam a kilincset.

-Szia!-üdvözölt. Nem viszonoztam.

-Miért jöttél?-tudakoltam zaklatottan.

-Be sem eresztesz? Na!-szélesre húztam ajkaimat, sóhajtott, majd kitártam az ajtót. Kate belépett, majd leült a kanapéra.

-Mit szeretnél? Vagy inkább akarsz?-helyesbítettem.Sokkal megfelelőbbnek tűnt az utóbbi, eddigi Katerine-nel kapcsolatos tapasztalataim alapján. Valószínűleg most is követelőzni jött.

-Szerintem már kitaláltad. Nem fogadtál szót nekem.-szemét rámszegezte, majd folytatta- Remélem, még emlékszel arra amit pár hónapja mondtam. Tudod, komolyan gondoltam! Azt hittem egyből megérted...

-Nem fogom elhagyni Petert! Soha! -mondtam neki, szinte már ordítva.

-Hm. Úgy látom nehéz a felfogásod... -csóválta a fejét- Egy hónapod van, hogy elhidegülj tőle, majd szakíts. Egy hónap, egy perccel se több.

Elgondolkodtam. Erre egyértelmű lenne számomra a válasz, ha nem egy gyilkossal beszélgetnék. Nagyot nyeltem. Ekkor kopodtattak. Bárki volt az, szó szoros értelmében megmentette az életemet.

-Hahó! Szívem, itthon vagy? -Peter volt. Kate, mikor az ajtó mögül a hang felcsengett, megdermedt. Leesett állal, kidülledt szemekkel meredt a bejáratra. Félelem, vágyakozás és csalódottság volt egyszerre a tekintetében. Tudta, ezzel a terve összeomlott.

-Nyisd ki!-parancsolt rám. Hát így tettem. De csak egy résnyire tártam ki.

-Szia.- köszöntem egyhangúan.

-Mi a baj?-megfogta az arcom két kezével.

-Semmi, tényleg semmi.

-Dorothy-nak hallottam a hangját előbb az ajtón át?-kérdezte.

-Nem egészen.-majd lesütöttem szemem. Peter átnézett a vállamon és megpillantotta Kate-et, amint a fotelen ül. Kezei leestek rólam, majd előrébb ment pár lépést. Arca elgrimaszolódott a dühtől.

-Mit. Keresel. Itt. Katerina? - nagy léptekkel közelített felé. Még nem láttam Peter-t ennyire zaklatottnak.

-Csak áldásomat adtam rátok, és bocsánatot szerettem volna kérni a múltkoriért.-ha nem velem beszélt volna pár perce, akár még el is hiszem neki.

-Ennyire hülyének nézel?! Tudod, már régebb óta ismerlek annál, hogy ennek bedőljek! És most menj innen! Takarodj! Te ribanc! - kiabált rá Peet, olyan erővel, hogy beleremegett a ház.

-Hát jó. Úgy látom nem látnak itt szívesen. - majd megfordult és az ajtó fele vette az irányt- De vigyázz a kis barátodra, nehogy véletlenül bármi valami baja essen! Tudod, ha az enyém nem lehet, akkor senkié- súgta a fülembe, majd elviharzott...

Ötödik rész - A látogatás

Másnap reggel kéz a kézben ballagtunk be az iskola kapuin. Olyan érzésem volt mintha mindenki minket bámult volna, ami valószínűleg így is történt.Feszengtem, utáltam a középpontba lenni. Peter ezt megérezte és átkarolt, majd ezt súgta fülembe:

-Ne gondolj a többiekre, csak te, meg én. Együtt.-hangja nyugtatóan hatott rám. Rögtön jobban éreztem magam a bőrömben.

-Szóval, milyen óránk is lesz?-kérdeztem.

-Talán...matek. Dupla matek.

-Szuper.Pedig már kezdtem azt hinni, hogy lesz egy tökéletes napom az életemben...-nagyot sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.

-Majd csak kibírjuk valahogy.Ketten.-és egy csókot nyomott a számra-Amúgy, hozzak valamit a büféből?

-Kösz, de nem vagyok éhes.-majd elengedtem a kezét.

Míg Peter odavolt, megérkezett Dorothy is.

-Hello csajszi! Na merre a Casanovád? Tegnap este, a telefonban úgy volt, hogy együtt vagytok. Nem?!

-De. Pont az előbb ment el kajáért.

-Áhhá! És itt is van!-mutatott Peet felé.-Hmm.Nem mondom, közelebbről még szemrevalóbb, mint távolról!-súgta a fülembe, majd szemével elégedetten végigmérte.

Közben ideért Peter.

-Hoztam egy-egy jegeskávét, mindannyiunknak. Ha nem baj?

-Köszi, egyáltalán nem baj, most hogy így mondod, kifejezetten jól fog esni!-válaszoltam.

-Kösz,de nem kellett volna!-mondta Dor is, bár kissé visszautasítóan, de tőle az is csoda, hogy ez kitelt.

Megittuk mindannyian az italunkat, és együtt elindultunk a közös óráinkra.

A délelőtt további részében együtt császkáltunk mindenhova Peet-tel. Még a dupla matekon is örömmel ültem, mert tudtam, hogy mellettem van, és ez olyan boldogsággal töltött el, hogy még a pokolt is elviselhetőnek képzeltem vele.
Már kora délután végeztünk, így megígérte, hogy elvisz, megmutatni a lakását. 
Egy hatalmas emelkedőn vezetett fel az út. Körülbelül tizenöt percre lehettünk a belvárostól, mikor megérkeztünk. A macskaköves út mellett kétoldalt hatalmas sövénysor vezetett a kovácsoltvas kapuig. Peet kinyitotta, majd beállt az autóval. Hatalmas tér tárult elém,  mikor kiszálltam.

-Azt a'! Nem gondoltam volna, hogy a szüleid ilyen befolyásos emberek voltak. Gondolom nagy vagyont hagyhattak rád...

-Nem annyira sokat... éppen hogy mindenre elég a kamat. De már a ház fenntartása is gondot szokott jelenteni rosszabb napokon.

Bevezetett a lakásba.

Az ajtóval szemben egy márványlépcső volt, ami a tetején két oldalú erkélyben végződött. Fejünk felett hatalmas swarovski kristály lógott.

-Lenyűgöző! Tudod, egy ilyen házban szándékszom megöregedni!-méltattam.

-Akkor jó helyen jársz!-bazsalyogott.-Még a dédnagyszüleim építették az 1870-es években. Azóta minden nemzedék felújíttatta. De ez nem hiszem, hogy téged érdekelne...

-Rosszul tudod. Engem minden foglalkoztat ami veled kapcsolatos!-átkaroltam, majd ajkamat az övéhez tapasztottam.-Tudod, hogy mennyire szeretlek?

-Érzem.-mondta, majd újra megcsókolt.

Peter-rel késő estig beszélgettünk, már teljesen besötétedett , mikor hazavitt. Csodálkoztam is, hogy hogy tud olyan magabiztosan vezetni, egy legalább negyvenöt fokos lejtőn, úgy, hogy alig lát valamit. 
A város fényei már égtek, mikor megérkeztünk.

-Hogy érezted magad?

-Ennél jobban soha. Még sok ilyen napot szeretnék.-kiszálltam.

-Sokat, bizony!-mondta, megcsókolt és elhajtott a pimasz vigyorával az arcán.

***

Az elkövetkező két hétben szinte ugyanúgy teltek a napok. Peterrel. Azt hihetné az ember, hogy ennyi idő alatt bárkit meg lehet unni, de aki ezt mondja, az még nem volt szerelmes. Minden egyes alkalommal új fejezet nyílik kettőnk könyvében. Minden adott és kapott csók, olyan mint az első: még véget sem ért, máris a következő után vágyódom. Mindig, mikor megérint, kihagy a szívem, majd újra hevesebben kezd verni. Nem tudok vele betelni. Azt hiszem, ezt nevezik szerelemnek.

Második rész - A viszonzás

Elkísértem Peter-t a terembe, ahol a tanár abba a sorba ültette amelyikben én is voltam, csak egy másik padsorba.

Órán rá-rá néztem, hogy jól van-e, de hát mi baja is lehetne, egy olyan közösségben, ahol az a szerencsétlen Kelsey White is két év alatt csak kisebb horzsolásokat szerzett. Meg amúgy is, egy osztályteremben mégis mi történhet? Szóval nem ezért figyeltem. Valami teljesen más volt az oka.
Talán a kellemes és nem múló bizsergés, amikor rá nézek? Lehet. Talán csak a szokatlan külseje vonzza a tekintetemet (nem igazán van tele az osztály Adonisz alkatú pasikkal) ? Lehet. Talán a biztonság, amit a közelében érzek. Lehet. Vagy a szeme, az ajka, a... Felém pillantott. Tekintetünk egy minutumra találkozott. De rögtön lesütöttem a szemem, mintha szégyellném, hogy nézem. Valószínűleg el is pirultam. Ekkor újra elmosolyodott.

Kicsengetés után rögtön az ajtó fele tartottam, az elsők között voltam, akik kiléptek a teremből. Nem akartam Peterrel találkozni, mert tudtam, hogy zavarba jövök és bunkósságokat mondok. Egyszóval leráztam és Dorothy felé indultam, a tesiterem elé. 
Mikor odaértem, Peter már ott állt, öszekulcsolt kézzel és keresztbe tett lábbal, a falhoz támaszkodva.

-Már váltalak. Meg akarom hálálni, hogy segítettél elvezetni a teremig. Ha te nem vagy, lehet, hogy még mindig itt bóklásznék,  míg rám nem akadna egy tanár, aki aztán beküldetne az igazgatóiba lógásért. Mi a kedvenc kajád vagy kajáldád?

-Köszi, de te is segítettél összeszedni a cuccomat. Így kvittek vagyunk. De... hogy kerültél ide? Tisztán emlékszem, hogy mögöttem voltál. És egyáltalán honnan tudtad, hogy ide tartok?

-Csak gondoltam, nem tudtam. Láttam, hogy sokat beszélgetsz azzal a vörös hajú lánnyal, és hogy alig bírtok elszakadni egymástól. Sejtettem, hogy itt talállak. Hát megszaporáztam lépteimet és az ebédlőnél jobbra fordultam. Arra rövidebb volt.

-És még hogy te nem vagy itt jártas...Cöhh.

-Ha nem látsz szívesen, akár el is mehetek.

-Ne me...! Vagyis ha dolgod van, felőlem.

-Rendben. De a meghívás még áll, ugye? Egy vacsora az Acapellában? Majd felveszlek.

-Azért nem kell túlzásokba esni, tudod milyen drága hely az Acapella? Nekem egy hotdog-kóla is megfelelne...És egyáltalán honnan tudod hogy merre lakom?

-Majd kiderítem. Holnap hatkor? Van megspórolt pénzem elég, szóval az Acapella elég ideális.-elmosolyodott, amit nem bírtam ki, hogy ne viszonozzak.

-Najó. Benne vagyok.

-Akkor csáó.

Peter megfordult és elindult a kijárat felé.
Ekkor Dorothy előbújt az tartóoszlop mögül, széles vigyorral az arcán.

-Na szóval, ki is volt ez a félisten?

-Senki. Csak egy új fiú. Segítettem neki megk...

-Ezt hallottam.-vágott közbe- Nem erre lennék igazából kiváncsi. Tetszik neked?

-Igen. Mondjuk. Fogjuk rá. De kinek ne tetszene?

-Na jó, ez igaz. Akkor úgy kérdezem, mennyire tetszik?

-Kicsit jobban a kelleténél.

-Rendes?

-Túlságosan.

-El tudsz képzelni bármit kettőtök között?

-Talán, igen.

-Na akkor hajrá, indulás a plázába!

-Minek?

-Nem gondolod ugye hogy egy trikóban és egy rövidnadrágban akarsz megjelenni az Acapellában?!

-Nem...de...

-Nincs de!-vágott megint szavaimba.

-Na jó, rendben. Nincs ellenvetésem. Úgy se tudnék veled vitatkozni.

Nyolc órára haza is értünk, bő négy órás shopping után. Dor amennyire antiszociálisnak tűnik, annál inkább szeret az eladókkal diskurálni, egy jobb ár fejében, több-kevesebb sikerrel. Vettünk két pár cipőt, fehérneműt, két koktélruhát: egy kéket, egy pirosat és egy szempillaspirált. A fele megtakarított pénzem ottmaradt. De megérte. Szerettem volna ha Peet szépnek lát. Most már biztos voltam benne, hogy érzek valamit iránta.

Kész a második rész. Jó olvasást;) Remélem jól sikerült. Ha bármi észrevételed van, helyesírás, vagy ha úgy gondolod hogy valami változást igényelne, írj. ;)