~Kelsey White története

Huszonharmadik rész - Lisa

2011. dec. 9. 11:48 - írta csakLilla

Sziasztok! :) Hoztam a részt...és kivételesen egy számot is mellé, mert annyira szeretem, és részben illik is a történtekhez. Jó olvasást! <3 És komikat pls. ( :

-Peter?-ébredeztem.

-Mi az? Fáj valamid kicsim?-kérdezte halkan.

-Nem... de hova hoztál?-felkeltem az ágyból, majd alaposan körülnéztem. Egy faház hálószobájában ültünk a kandalló mellett. A szekrények meg voltak pakolva ruhákkal, az ablak túloldalán, odakint havazott, ami eléggé meglepett Miami után...-Már beszélhetünk, nem? Már mindegy, hogy hallják-e fent, mert kiderült, hogy már a Földön van a vigyázó...

Alaskában vagyunk.-sóhajtott.

-Hol?-kérdeztem meghökkenve.-Meddig voltam eszméletlen?

-Egy hétig.

-És hogy gyógyultam meg? Azt hittem, meghalok...-érdeklődtem tovább.

-Én is, napokig. Nagyon rosszul voltál. De majd később elmesélem, először hagyjuk, hogy megvizsgáljon Lisa.-mutatott az ajtó felé.

-Ki?-észre se vettem, hogy miközben Peet-tel beszélgettem, bejött egy nő a szobába.-Szia.-köszöntem neki, mikor megpillantottam. Szőke, rövid hajú, harmincas évebien járhatott.

-Hogy érzed magad?-kérdezte a reflex orvos-kérdést.

-Mint ha nem történt volna semmi. Jól vagyok...-mondtam magam is meglepődve a saját válaszomon. Tényleg nem fájt semmim.

-Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni. Altatásban tartottunk egy hétig, mert akkora fájdalmaid voltak.-kezdett szimpatikusnak tűnni a csaj.-Azt hiszem, még két napot pihenj, így még nem engednélek el nyugodt szívvel.

-Majd meglátjuk.-jött a rövid válasz Peter-től.

-Rendben, ti döntötök. Már nagy  baj nem történhet, a méreg már kiürült a szervezetéből.-mondta Peet-nek.

Miután elhagyta a szobát, még megmérte a vérnyomásom, megnézte a pulzusom, illetve a pupillám.

-Honnan ismered ezt a nőt?-tudakolódtam Peter-től, mihelyt csukódott az ajtó.

-Régről. Anyukámnak-Isten nyugasztallja'-volt a legjobb barátnőjének a lánya. Másrészről pedig...-nagy levegőt vett- Katarine testvére.

-Ki?

-Jól hallottad. De hálistennek' nem tartják a kapcsolatot. Lisa volt az, aki figyelmeztetett arra, hogy Kate veszélyes és gonosz, mielőtt összejöttem vele. De nem hallgattam rá... szimpla féltékenységnek gondoltam a részéről, hiszen akkortájt elég erős vonzalmakat táplált irántam. De ez már a múlté, semmi okod féltékenynek lenni. Nem mintha most lenne erre időnk egyáltalán.-nevetett.

-Oh. Hova is megyünk?-érdeklődtem.

-El innen. Szerintem nem biztonságos már itt. Nem maradhatunk egyik helyen se sokáig.-mondta elkomorodva.

Ekkor két tenyerem közé fogtam az arcát. Mélyen a szemébe néztem, majd nagyot sóhajtottam.

-Meddig akarod ezt? Egy életen át költözködni szeretnél? Te is tudod, hogy ez lehetetlen.-könnycseppek kezdtek gyülekezni a szememben.

-Kelsey... nem fogom engedni, hogy megöljenek! Ha hagyom, azzal saját magamat pusztítom el. Belehalnék a tudatba, hogy a halálod az én lelkiismeretemen szárad, még ha az nem is lenne elég, hogy elveszítelek... Inkább legyen egy ilyen életem, veled, mint egy gyötrelemmel és szenvedéssel teli lét.

-Én pedig nem fogom, hagyni, hogy feláldozd magad és az életed értem...

Felkacagott.

-Nem úgy megy az. Azt hiszem, én döntök arról, hogy mit kezdek magammal, nem?

-Nem.-kiáltottam.

-Kérlek, csak azt az időt, amit együtt tölthetünk még, használjuk ki okosan. Nem akarok veszekedni.-közben pakolászni kezdett.-Légy szíves a ruháimat a másik szobából áthoznád ide?

-Igen.-mormogtam, majd elindultam a nappalin keresztül a szemközti hálóba.

-Hova, azzal a sok ruhával?-kérdezte Lisa, miután visszafele tartottam már.-Csak nem mentek máris?

-De.-válaszoltam közömbösen.

-De... még nem lehet. Még... úgy volt, hogy ma maradtok. Nem, semmiképp sem!-hirtelen ingerültséget véltem rajta felfedezni. Hadarni kezdett.

-De nem azt mondtad, hogy mehetünk?

-De, de azt nem úgy értettem. Ma még mindenképpen maradjatok! Rossz vége lehet, ha leléptek...

-Ezt Peterrel beszéld meg, szerintem. Ha rá tudod venni, akkor nekem nyolc.-válaszoltam.

Nem sikerült meggyőznie. Pedig tényleg mindent bevetett, még vacsorára is meghívott...  sőt néha még annyi erőszakosan akarta, hogy kezdtem azt hinni, hogy érdeke, hogy itt maradjunk. Örülhetne, hogy megszabadul tőlünk.

-Indulhatunk?-kérdezte Peter  a bőröndökkel a kezében.

-Igen, azt hiszem.-még gyorsan körbenéztem, hogy meg van-e minden táska, majd lenyomtam az ajtó kilincsit.

-Szia Lis! Örök hálám, amiért befogadtál minket! Nélküled már lehet nem élne Kelsey... Még remlem találkozunk!-mondta még búcsúzóul Peter.

-Biztos nem kértek még valami kaját, mielőtt elindultok?

-Nem, köszönjük.-mondtam tömören, majd be is szálltam a kocsiba.

Ekkor azonban egy másik autó hajtott be elénk. Fekete Hummer, sötétített üveggel.

Kiszálltam jobban megnézni, hogy ki lehet az, ekkor azonban az illető, a kormány mögött, a gázra taposott. Még idejében sikerült elugranom. Közelebbről, azonban feltűnt a gázolónak az arca. A vigyázó volt az. Rám talált...

 

Huszonkettedik rész - A vigyázó

2011. dec. 9. 11:45 - írta csakLilla

Próbáltam összerakni ezt a szédületes sztorit fejben, több-kevesebb sikerrel, de annyira elképzelhetetlenül hangzott, hogy nem bírtam hinni Brian-nek.

Felkacagtam.

-Te ennyire bolondnak nézel?Mert már nem tudlak ép ésszel felfogni. Most el akarod terelni a figyelmemet, a vetélésemről? Vagy csak egy rossz viccnek szántad, mert ha igen, akkor...-hadartam ingerülten.

-Figyelj!-fogta két tenyere közé az arcomat és kényszerítette magára a tekintetemet.-Csak gondolj bele a dolgokba, a kedvemért. Kérlek. Kicsit se hasonlítok Peter-re?-mondta teljes komolysággal.

Eltöprengtem a múlton, amivel feltéptem a sebeimet, de elfojtottam magamban. Minél többet törtem a fejem, annál több azonosságot véltem felfedezni köztük. A mosolya, a beszéde, a gesztusai, a sushi, mint kedvenc kaja...

-De...-kerestem a szavakat.-Ez...

-Hiszel már?-somolygott.

-Nem. Legbelül a szívem azt súgja, hogy igazat beszélsz, de az eszem, tudja, hogy ez nem reális... hogy kizárt dolog, hogy ilyen történjen.

-Hogy bizonyítsam be?!-dünnyögött magában... majd hirtelen magához húzott, nyakamnál megragadott, és azzal a lendülettel tapasztotta ajkát az enyémre.

Ő volt az. Gyengéden átölelt, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy egykoron Peet. Csókja édes, és lágy volt, de szenvedélyes. Beleborzongtam. A dezsa vu érzés ami elfogott, felülmúlhatatlan volt. Annyi, de annyi emlék ütötte fel magát az fejemben... Újra értelmét láttam az életemnek.

Mikor légszomj miatt eltoltam magamtól, szám olyan széles mosolyra  húzódott, hogy meg lehetett számolni az összes fogamat. 
Csak ámultam ledermedve, tudatosult bennem a valóság. Hogy Peter itt van előttem pár centire, hogy újra megérinthetem, hogy még él. Azonban ábrándjaimat Brian-akarom mondani Peet-váratlanul megszakította. Visszahúzott a földre,hisz sosincs tökéletes pillanat, amilyennek az előzőt is gondoltam volna. Mindig van egy árnyékosabb, sötét oldala az életünknek, bárhogy is próbáljuk ezt titkolni, vagy tudomást sem venni róla... még mindig meg akarnak ölni.

-Kels. Erre most nincs időnk.-elkomorodott.-El kell, hogy rejtselek. Hoztam ruhát, gyorsan öltözz át!- mutatott a kórházi hálóingemre, miközben egy táskából előkapott egy sportcipőt, egy farmert és egy pólót.-Sietnünk kell. Valószínűleg minden felgyorsult azzal, hogy elmeséltem a történetet neked.

-De... mégis mi lesz?-kérdeztem.

-Valószínűleg Daniel helyett, egy új lelket, magyarán egy vigyázót küldenek, mert egyszerre csak egy feladatot kaphatnak. Daniel-é a megrémítésem, és a fenyegetés volt azzal, hogy megerőszakolt. Nem szabad megbíznunk mostantól senkiben!

Közben átvettem a ruháimat.

-Hány óránk van még?-kérdeztem.

-Egyre kevesebb.

-És hova akarsz rejteni?-faggatóztam tovább.

-Nem mondhatok semmit, mert hallják.-mutatott az ég felé.-De viszont látni nem látnak.

-Nem írod le?

-Kelsey, sietnünk kell!-majd egy csókkal betapasztotta a számat és kézen ragadott. Átsprinteltünk a folyosón, majd le a lépcsőn. Elcitáld az autóig, majd fél perc alatt gyorsult kétszázra.

-De arről te honnan tudsz, hogy mi fog történni?-kérdeztem.

-Mikor elkezdtem megismerkedni veled, egyre sűrűbben jelentek meg emberek, hangok az álmomban, akik arról beszéltek, hogy el foglak veszíteni örökre, a kicsivel együtt, ha nem felejtelek el. Most már tudom, hogy fentről üzentek nekem. Persze eleinte nem hittem el, csak szimpla paranoiának gondoltam. De pár perccel ezelőtt rájöttem, hogy igazuk volt.

-És hogy találhatnak rám?

-Leküldenek egy vigyázót, mint már mondtam, egy másik ember testébe. De az a vigyázó már nem tud kommunikálni a fentiekkel, szóval minél később küldik le, és minél több információval rendelkezik rólunk, arról hogy hol vagyunk, annál könnyebb lesz megtalálnia.

-Mégis hogy akarsz megmenteni?-kérdeztem elkeseredettségemben, mire ő nagyot sóhajtott.

-Tudom, hogy szeretnéd, ha elmondanám, de nem tehetem...-majd elhallgatott.

*4 óra autóút után...*

-Mikor érkezünk már meg?-érdeklődtem.

-Megiszunk egy kávét?-jelzett az útszéli kávézófele, terelvén a szót.

Rábólintottam, mire ő lekanyarodott az autópályáról, a lehajtósávra. Kezdett sötétedni.

Leültünk. Kikérte a két expressót, majd vártunk. Lappangott az ürességtől a hely, csak mi voltunk ott, és a pincérlány.

-Még is, messze van még ahova vinni szeretnél? Csak bólogass!-kérleltem.

Nemlegesen válaszolt.

-Bárcsak tudnám, hogy mi a terved...-dünnyögtem.

Közben meghozta a fiatal pincérlány a kávéinkat.

-Köszönjük.-mondtam, majd egy nagyot szurcsöltem belőle.-Ez most jól esett, köszi.-mondtam Peternek.

Ekkor azonban megszakított, egy a fejemből irányuló fájdalom. Szétáradt a testemben. Minden porcikám ledermedt. A tüdőm összeszűkült, nem kaptam levegőt...

-Jól vagy?-kérdezte rémülten Peter.

-Nem..kapok...levegőt.-fulladoztam.-Azt hiszem...megmérgeztek.

Ekkor már Peet a szemével kutatta pincérlányt, de lelépett, még mielőtt alaposabban szemügyre vehettük volna.