~Kelsey White története

Huszonharmadik rész - Lisa

Sziasztok! :) Hoztam a részt...és kivételesen egy számot is mellé, mert annyira szeretem, és részben illik is a történtekhez. Jó olvasást! <3 És komikat pls. ( :

-Peter?-ébredeztem.

-Mi az? Fáj valamid kicsim?-kérdezte halkan.

-Nem... de hova hoztál?-felkeltem az ágyból, majd alaposan körülnéztem. Egy faház hálószobájában ültünk a kandalló mellett. A szekrények meg voltak pakolva ruhákkal, az ablak túloldalán, odakint havazott, ami eléggé meglepett Miami után...-Már beszélhetünk, nem? Már mindegy, hogy hallják-e fent, mert kiderült, hogy már a Földön van a vigyázó...

Alaskában vagyunk.-sóhajtott.

-Hol?-kérdeztem meghökkenve.-Meddig voltam eszméletlen?

-Egy hétig.

-És hogy gyógyultam meg? Azt hittem, meghalok...-érdeklődtem tovább.

-Én is, napokig. Nagyon rosszul voltál. De majd később elmesélem, először hagyjuk, hogy megvizsgáljon Lisa.-mutatott az ajtó felé.

-Ki?-észre se vettem, hogy miközben Peet-tel beszélgettem, bejött egy nő a szobába.-Szia.-köszöntem neki, mikor megpillantottam. Szőke, rövid hajú, harmincas évebien járhatott.

-Hogy érzed magad?-kérdezte a reflex orvos-kérdést.

-Mint ha nem történt volna semmi. Jól vagyok...-mondtam magam is meglepődve a saját válaszomon. Tényleg nem fájt semmim.

-Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni. Altatásban tartottunk egy hétig, mert akkora fájdalmaid voltak.-kezdett szimpatikusnak tűnni a csaj.-Azt hiszem, még két napot pihenj, így még nem engednélek el nyugodt szívvel.

-Majd meglátjuk.-jött a rövid válasz Peter-től.

-Rendben, ti döntötök. Már nagy  baj nem történhet, a méreg már kiürült a szervezetéből.-mondta Peet-nek.

Miután elhagyta a szobát, még megmérte a vérnyomásom, megnézte a pulzusom, illetve a pupillám.

-Honnan ismered ezt a nőt?-tudakolódtam Peter-től, mihelyt csukódott az ajtó.

-Régről. Anyukámnak-Isten nyugasztallja'-volt a legjobb barátnőjének a lánya. Másrészről pedig...-nagy levegőt vett- Katarine testvére.

-Ki?

-Jól hallottad. De hálistennek' nem tartják a kapcsolatot. Lisa volt az, aki figyelmeztetett arra, hogy Kate veszélyes és gonosz, mielőtt összejöttem vele. De nem hallgattam rá... szimpla féltékenységnek gondoltam a részéről, hiszen akkortájt elég erős vonzalmakat táplált irántam. De ez már a múlté, semmi okod féltékenynek lenni. Nem mintha most lenne erre időnk egyáltalán.-nevetett.

-Oh. Hova is megyünk?-érdeklődtem.

-El innen. Szerintem nem biztonságos már itt. Nem maradhatunk egyik helyen se sokáig.-mondta elkomorodva.

Ekkor két tenyerem közé fogtam az arcát. Mélyen a szemébe néztem, majd nagyot sóhajtottam.

-Meddig akarod ezt? Egy életen át költözködni szeretnél? Te is tudod, hogy ez lehetetlen.-könnycseppek kezdtek gyülekezni a szememben.

-Kelsey... nem fogom engedni, hogy megöljenek! Ha hagyom, azzal saját magamat pusztítom el. Belehalnék a tudatba, hogy a halálod az én lelkiismeretemen szárad, még ha az nem is lenne elég, hogy elveszítelek... Inkább legyen egy ilyen életem, veled, mint egy gyötrelemmel és szenvedéssel teli lét.

-Én pedig nem fogom, hagyni, hogy feláldozd magad és az életed értem...

Felkacagott.

-Nem úgy megy az. Azt hiszem, én döntök arról, hogy mit kezdek magammal, nem?

-Nem.-kiáltottam.

-Kérlek, csak azt az időt, amit együtt tölthetünk még, használjuk ki okosan. Nem akarok veszekedni.-közben pakolászni kezdett.-Légy szíves a ruháimat a másik szobából áthoznád ide?

-Igen.-mormogtam, majd elindultam a nappalin keresztül a szemközti hálóba.

-Hova, azzal a sok ruhával?-kérdezte Lisa, miután visszafele tartottam már.-Csak nem mentek máris?

-De.-válaszoltam közömbösen.

-De... még nem lehet. Még... úgy volt, hogy ma maradtok. Nem, semmiképp sem!-hirtelen ingerültséget véltem rajta felfedezni. Hadarni kezdett.

-De nem azt mondtad, hogy mehetünk?

-De, de azt nem úgy értettem. Ma még mindenképpen maradjatok! Rossz vége lehet, ha leléptek...

-Ezt Peterrel beszéld meg, szerintem. Ha rá tudod venni, akkor nekem nyolc.-válaszoltam.

Nem sikerült meggyőznie. Pedig tényleg mindent bevetett, még vacsorára is meghívott...  sőt néha még annyi erőszakosan akarta, hogy kezdtem azt hinni, hogy érdeke, hogy itt maradjunk. Örülhetne, hogy megszabadul tőlünk.

-Indulhatunk?-kérdezte Peter  a bőröndökkel a kezében.

-Igen, azt hiszem.-még gyorsan körbenéztem, hogy meg van-e minden táska, majd lenyomtam az ajtó kilincsit.

-Szia Lis! Örök hálám, amiért befogadtál minket! Nélküled már lehet nem élne Kelsey... Még remlem találkozunk!-mondta még búcsúzóul Peter.

-Biztos nem kértek még valami kaját, mielőtt elindultok?

-Nem, köszönjük.-mondtam tömören, majd be is szálltam a kocsiba.

Ekkor azonban egy másik autó hajtott be elénk. Fekete Hummer, sötétített üveggel.

Kiszálltam jobban megnézni, hogy ki lehet az, ekkor azonban az illető, a kormány mögött, a gázra taposott. Még idejében sikerült elugranom. Közelebbről, azonban feltűnt a gázolónak az arca. A vigyázó volt az. Rám talált...

Huszonkettedik rész - A vigyázó

Próbáltam összerakni ezt a szédületes sztorit fejben, több-kevesebb sikerrel, de annyira elképzelhetetlenül hangzott, hogy nem bírtam hinni Brian-nek.

Felkacagtam.

-Te ennyire bolondnak nézel?Mert már nem tudlak ép ésszel felfogni. Most el akarod terelni a figyelmemet, a vetélésemről? Vagy csak egy rossz viccnek szántad, mert ha igen, akkor...-hadartam ingerülten.

-Figyelj!-fogta két tenyere közé az arcomat és kényszerítette magára a tekintetemet.-Csak gondolj bele a dolgokba, a kedvemért. Kérlek. Kicsit se hasonlítok Peter-re?-mondta teljes komolysággal.

Eltöprengtem a múlton, amivel feltéptem a sebeimet, de elfojtottam magamban. Minél többet törtem a fejem, annál több azonosságot véltem felfedezni köztük. A mosolya, a beszéde, a gesztusai, a sushi, mint kedvenc kaja...

-De...-kerestem a szavakat.-Ez...

-Hiszel már?-somolygott.

-Nem. Legbelül a szívem azt súgja, hogy igazat beszélsz, de az eszem, tudja, hogy ez nem reális... hogy kizárt dolog, hogy ilyen történjen.

-Hogy bizonyítsam be?!-dünnyögött magában... majd hirtelen magához húzott, nyakamnál megragadott, és azzal a lendülettel tapasztotta ajkát az enyémre.

Ő volt az. Gyengéden átölelt, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy egykoron Peet. Csókja édes, és lágy volt, de szenvedélyes. Beleborzongtam. A dezsa vu érzés ami elfogott, felülmúlhatatlan volt. Annyi, de annyi emlék ütötte fel magát az fejemben... Újra értelmét láttam az életemnek.

Mikor légszomj miatt eltoltam magamtól, szám olyan széles mosolyra  húzódott, hogy meg lehetett számolni az összes fogamat. 
Csak ámultam ledermedve, tudatosult bennem a valóság. Hogy Peter itt van előttem pár centire, hogy újra megérinthetem, hogy még él. Azonban ábrándjaimat Brian-akarom mondani Peet-váratlanul megszakította. Visszahúzott a földre,hisz sosincs tökéletes pillanat, amilyennek az előzőt is gondoltam volna. Mindig van egy árnyékosabb, sötét oldala az életünknek, bárhogy is próbáljuk ezt titkolni, vagy tudomást sem venni róla... még mindig meg akarnak ölni.

-Kels. Erre most nincs időnk.-elkomorodott.-El kell, hogy rejtselek. Hoztam ruhát, gyorsan öltözz át!- mutatott a kórházi hálóingemre, miközben egy táskából előkapott egy sportcipőt, egy farmert és egy pólót.-Sietnünk kell. Valószínűleg minden felgyorsult azzal, hogy elmeséltem a történetet neked.

-De... mégis mi lesz?-kérdeztem.

-Valószínűleg Daniel helyett, egy új lelket, magyarán egy vigyázót küldenek, mert egyszerre csak egy feladatot kaphatnak. Daniel-é a megrémítésem, és a fenyegetés volt azzal, hogy megerőszakolt. Nem szabad megbíznunk mostantól senkiben!

Közben átvettem a ruháimat.

-Hány óránk van még?-kérdeztem.

-Egyre kevesebb.

-És hova akarsz rejteni?-faggatóztam tovább.

-Nem mondhatok semmit, mert hallják.-mutatott az ég felé.-De viszont látni nem látnak.

-Nem írod le?

-Kelsey, sietnünk kell!-majd egy csókkal betapasztotta a számat és kézen ragadott. Átsprinteltünk a folyosón, majd le a lépcsőn. Elcitáld az autóig, majd fél perc alatt gyorsult kétszázra.

-De arről te honnan tudsz, hogy mi fog történni?-kérdeztem.

-Mikor elkezdtem megismerkedni veled, egyre sűrűbben jelentek meg emberek, hangok az álmomban, akik arról beszéltek, hogy el foglak veszíteni örökre, a kicsivel együtt, ha nem felejtelek el. Most már tudom, hogy fentről üzentek nekem. Persze eleinte nem hittem el, csak szimpla paranoiának gondoltam. De pár perccel ezelőtt rájöttem, hogy igazuk volt.

-És hogy találhatnak rám?

-Leküldenek egy vigyázót, mint már mondtam, egy másik ember testébe. De az a vigyázó már nem tud kommunikálni a fentiekkel, szóval minél később küldik le, és minél több információval rendelkezik rólunk, arról hogy hol vagyunk, annál könnyebb lesz megtalálnia.

-Mégis hogy akarsz megmenteni?-kérdeztem elkeseredettségemben, mire ő nagyot sóhajtott.

-Tudom, hogy szeretnéd, ha elmondanám, de nem tehetem...-majd elhallgatott.

*4 óra autóút után...*

-Mikor érkezünk már meg?-érdeklődtem.

-Megiszunk egy kávét?-jelzett az útszéli kávézófele, terelvén a szót.

Rábólintottam, mire ő lekanyarodott az autópályáról, a lehajtósávra. Kezdett sötétedni.

Leültünk. Kikérte a két expressót, majd vártunk. Lappangott az ürességtől a hely, csak mi voltunk ott, és a pincérlány.

-Még is, messze van még ahova vinni szeretnél? Csak bólogass!-kérleltem.

Nemlegesen válaszolt.

-Bárcsak tudnám, hogy mi a terved...-dünnyögtem.

Közben meghozta a fiatal pincérlány a kávéinkat.

-Köszönjük.-mondtam, majd egy nagyot szurcsöltem belőle.-Ez most jól esett, köszi.-mondtam Peternek.

Ekkor azonban megszakított, egy a fejemből irányuló fájdalom. Szétáradt a testemben. Minden porcikám ledermedt. A tüdőm összeszűkült, nem kaptam levegőt...

-Jól vagy?-kérdezte rémülten Peter.

-Nem..kapok...levegőt.-fulladoztam.-Azt hiszem...megmérgeztek.

Ekkor már Peet a szemével kutatta pincérlányt, de lelépett, még mielőtt alaposabban szemügyre vehettük volna.

Huszonegyedik rész - A titok

Na, egy új rész :) Infodúsra, és fordulatosra sikeredett, remélem mindenki megérti:D :) És komikat! Csillagozd! Köszi.  ( : Jó olvasást!

-Kels! Kelsey, szívem! Jól vagy?

-Peter?-majd lassan kezdtem felnyitni a szemhéjamat. Homályosan láttam, de Brian karekteres arca tisztán kivbehető volt.

-Nem egészen. Az orvosok azt mondták, hogy ébresszelek fel, mert lejárt az altatás ideje.

Csalódottságomat, hogy nem Peter-rel találtam szembe magam, aggodalom váltotta fel, mikor Brian-en nyugtalanságot véltem felfedezni. Eszembe jutottak a történtek. A baba!

-Hogy van?-kérdeztem rémülten.-Brian hogy van a kicsim?!-kiáltottam rá, mikor tétovázni kezdett.

Nagyot nyelt, majd belekezdett.

-Kelsey...elvetéltél.

Zokogásban törtem ki. Már a második szeretett személyt vesztettem el. Mikor azt hinné az ember, hogy az élete kilátástalan, és hogy annál mélyebb lelki válságba nem sodródhat, jön egy fordulat, mely seperc alatt magával ragad, mert közömbös út sosincs. Kérdés, hogy ez jó vagy rossz változást hoz-e az életünkbe?

Szánalmasnak kezdtem érezni a saját sorsomat, ami önsajnálatba váltott át. Ennél rosszabb érzést nem ismertem, mert tudtam, hogy ezek után majd végképp nem látom az értelmét az életemnek. Tudtam, hogy az első adandó alkalommal, mindent meg fogok tenni azért, hogy véget vessek annak.

Közben észre sem vettem, hogy Brian átölelt, miközben zokogtam, és mérgembe ordítottam. Nyugtatni és csitítani próbált.

-Kelsey, kérlek figyelj rám.-kezébe fogta az arcomat-Mindent tudok... Csak arra lennék kíváncsi, hogy ki tette ezt veled? Melyik fajtalan volt képes arra, hogy megerőszakoljon?-nyugodt volt, de szeme körüli piros rész arra utalt, hogy már kisírta magát. Mióta lehettem altatásban?

Azt tettettem, hogy máshol járnak a gondolataim, lekaptam róla a tekintetem és a távolba meredtem. Azonban mikor megrázta az arcom, kénytelen voltam a szemébe nézni.

-Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit!

-Kelsey! Mondd meg, vagy máshonnan tudom meg!

-Daniel.

-Ki?-kérdezte megerősítésképpen.

-Jól hallottad. Daniel, akivel együtt dolgozom.-majd elcsuklottam.

Tisztán lehetett látni, amint Brian agyába véráramlik. Kiviharzott a teremből. Utána akartam kiáltani, hogy jöjjön vissza, de nem volt erőm hozzá. Helyette összegörnyedtem magzatpózba és újra zokogni kezdtem.

Hallani lehetett amint dühében felborított valamit, és ordibálni kezdett. Mikor azonban lenyugodott, visszajött. Mélyet sóhajtottam, mikor belépett. Leült az ágyam szélére.

-Azt hiszem, most szükséged van rám.-mondta, amiben kétségkívül igaza volt.-Nem foglak itt hagyni.-majd a fejemet a mellkasára dőtöttem.

Pár másodpercig hezitált, majd újra belekezdett.

-Kelsey, azt hiszem, valamit tudnod kell...

Szemébe pillantottam.

-Nem az vagyok akinek gondoltál. Mikor részeg voltam, emlékszel?

Bólogattam.

-Mondtam valamit. Dolgokat amikről, rajtad és Peter-en kívül nem tudott más.

-De te mégis...

-Erről szeretnék beszélni. Tudom, hogy ateista vagy, és hogy nem hiszel a természetfeletti dolgokban, de most kérlek figyelj rám!-nagy levegőt vett majd folytatta- A keresztény hit szerint, mindenkinek meg van írva a sorsa. Mikor Peter meghalt, hiba történt. Elvileg öregen kellett volna eltávoznia, de valami folytán, a balesetben elhunyt. Ezt azonban a mennyben helyre akarták hozni, így a teste Brian-éba, azaz ebben a testben élt tovább.-mutatott magára.

-Mi csoda?-kérdeztem megdöbbenve. Éppésszel nem tudtam volna felfogni, hogy mit beszél, nemhogy egy ilyen helyzetben.

Nagyot sóhajtott.

-Peter vagyok.

-Mit beszélsz?

-Hallgass végig, kérlek. Ugye adtak a mennyben még egy esélyt, hogy újrakezdjem az életem, azzal a feltétellel, hogy a múltamat a hátam mögött hagyom. Magyarán azokkal az emberekkel, akikkel Peter-ként ismerkedtem meg, nem találkozhatok. Köztük...

-Velem is.-vágtam megdöbbenve a szavába.

-Igen.  De én azt abban a pillanatba megszegtem mikor visszaküldtek a Földre. Az első dolgom az volt, hogy felkeresselek. Én követtelek a tengerparton, én vettelek fel a cégbe dolgozni, én szerveztem az estét Lily-éknél. Mindent azért tettem, hogy újra összejöjjünk.

Leesett az állam. Mindaz amit elmondott, magyarázatot adott azokra a dolgokra, amikre eddig nem találtam megfejtést. Azonban olyan elképzelhetetlennek hangzott a történet, hogy nem tudtam hinni neki.

-És ebben a pillanatban szegtem meg a legfőbb szabályt. Ez az egész törvényesdi,  hogy nem láthatom a szeretteimet, azért van, hogy rá ne jöjjenek, hogy ki is vagyok valójában. Most pedig elmondtam neked mindent. Az, hogy megerőszakoltak,és hogy elveszítettük a kisbabánkat mind miattam volt... ezzel büntetnek meg, mert újra megismerkedtem veled. És ez csak a kezdet...

-Hogy érted ezt?

-Mert a következő lépés...-mélyet szippantott a levegőből-a halálod... meg akarlak menteni.

Huszadik rész - Miért pont én?

Komikat! :) Remélem tetszeni fog, és ne felejtsetek el értékelni sem! :) :*

-Mit akarsz?-kérdeztem sokadszorra is, mert addig a pillanatig, míg a teste az enyémhez nem simult-ha csak egy hajszálnyi is-de élt bennem a remény, hogy csak valami rossz viccnek szánta.

A falhoz szorított majd befogta a szám. A szabad kezével letépte rólam a rövidnadrágom és az ingem.

-Hm.-mért végig elégedetten.-Csinos vagy, ahhoz képest. Hány hónapos terhes is vagy 2-3? Meg kell jegyeznem, hogy jól tartod magad.

Én csak sírtam. És a logikát kerestem ebben az egészben. Pont Daniel? Sosem gondoltam volna róla, hogy képes lenne ilyenre. Helyes, izmos, hosszú, barna hajú. Minden lányt megkaphatna, miért pont én kellek neki?

-Tudod, már régóta kívánlak. Mikor először megláttalak, azt hittem ott helyben leteperlek. A kis blúzodba és szoknyádba.-súgta a fülembe miközben a nyakamat csókolgatta.

-Miért? Miért pont velem?-kérdeztem, kapkodva a levegőt a rémülettől.

-Előbb mondtam el, figyelhetnél jobban is!-kezdett erőszakos lenni. Beleharapott a vállamba, majd szívogatni kezdte, mire én felsikítottam.

-Kuss!-ordított rám, mire én hirtelen elhallgattam.

Engedelmeskedtem neki. Egyetlen szökést sem mertem megkísérelni, mert féltem, hogy elkap és bántani fog. De nem magamat óvtam ezzel, hanem a babámat. Tudtam, hogy egy kisebb ütés, vagy rúgás is a végzetét jelentheti. Egyszóval hagytam, hogy megerőszakoljanak.

***

Másnap már otthon ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, de az előző este teljesen tiszta maradt. Utolsó emlékem, hogy minden porcikám sajgott, és hogy a fájdalomtól elszenderültem. Valószínűleg Daniel hozott haza.

Az a gyűlölet amit iránta éreztem mindennél erősebb volt. De nem tudtam mit tegyek. Az biztos, hogy többet nem fogok tudni majd vele dolgozni. Feljelentsem? Nem, akkor valószínűleg rám találnának anyáék, mert szólnának nekik a rendőrök. Ezt nem engedhetem. Akkor szóljak Brian-nek? Hagyjam, hogy majd ő megbosszulja? Mert jelenleg ő volt az akiről biztosan tudtam, hogy megtorolja, ha bármi bajom esne valaki által. De féltetettem. Nem, nem Daniel-t, hanem Brian-t. Éreztem, hogy ha ő erről az esetről tudomást szerez, nem nyugszik mindaddig, míg vért nem ont. Börtönbe kerülne, ezt pedig megint nem hagyhatom.

Közben letusoltam. Ekkor tűntek fel a milliónyi kis színes foltok a testemen. Kék, lila és zöld. A vállam tele csikarás-, és harapásnyomokkal. A nyakamat több helyen is kiszívta. Beleborzongtam, ha csak arra gondoltam, hogy hogy szereztem ezeket. Fogtam egy alapozót, majd megpróbáltam több-kevesebb sikerrel eltüntetni a Daniel okozta sérüléseket. Majd arra gondoltam, hogy a kisbabámnak történhetett-e valami baja. Legjobb lesz, ha felkeresek egy orvost.-gondoltam, majd húztam is volna a cipőt, mikor eszembe jutott, hogy észre fogja venni a nődoki, hogy megerőszakoltak. Sokáig tétlenkedtem, mire arra lyukadtam ki, hogy a picim egészsége a legfontosabb. Kiléptem az ajtón, és hirtelen Daniel-lel találtam szembe magam. Félelmemben vissza akartam szaladni, bezárkózni, de megszorította a karom.

-Kelsey, tudod ami tegnap történt...

-Engedj el!-kapálóztam.

-Hallgass meg! Részeg voltam!

-Ne hazudj. Éreztem volna rajtad.

-Igaz nem akarsz semmit tenni? Mármint feljelenteni..

-Nem, de hagyj menni.

-Nem hiszek neked...

-Engedj el!-kiabáltam rá.

-Tegnap pedig milyen engedelmes voltál...-közben a betolt az ajtón, és a falhoz lökött-Úgy látszik, nem értesz a szép szóból. Ide figyelj, ribanc! Ha fel mersz jelenteni, vagy ha csak bárkinek is elkotyogod ami tegnap este történt, megkeserítem az életed! Megértetted?

-Hagyj.

-Nem hallod, mit beszélek hozzád?-és a falhoz nyomott megint, de olyan erővel, hogy a hasam görcsbe rándult.

-A pici!-kiáltottam fel.

Ekkor már éreztem, hogy baj van. Közben Daniel elment. Pár percre rá egy hosszú vörös csík folyt végig a lábamon, mire én sírásban törtem ki. Éles fájdalom nyílalt a hasamba. Nem bírtam mozdulni, és a telefonom az asztalon volt. Ekkor kopogtattak.

-Kelsey? Itthon vagy? Kinyitnád?-Brian volt az.

-Brian, gyere be! Segíts, kérlek!-kiáltottam neki, mire ő abban a pillanatban berohant.

-Mi történt?-arcán nagyobb volt a döbbenet és az ijedség, mint az enyémen, mikor meglátta a vértócsát a lábam alatt.

-Hívd a mentőket!-mutattam a telefonomra és összegörnyedtem.

Tizenkilencedik rész - Szakíts, ha bírsz

Bocs, hogy már egy hete nem hoztam részt, csak kissé elfoglalt voltam, de most majd bepótolom, csak légy szi' KOMMENTÁLJATOK és csillagozzatok! És köszönöm azoknak, akik eddig bármilyen formában visszajelzést adtak a történetemről. MillióPuszi  :)

Csak ültem ott szótlanul, azon törve a fejem, hogy mit adjak be Brian-nek, hogy végre hagyjon lelépni. Elég abszurd, hogy Lily-re most jött a hányinger... Sőt, ez az egész ügy, ahogy idekeveredett Brian. Úgy éreztem magam, mint egy jól kitervelt randi főszereplője, aki mit sem tud az egészről. Ekkor közelebb húzódott Brian. Úgy tett mintha kinyújtózkodott volna, de látszott rajta az erőltetettség. Karját átrakta a hátam mögött, alig egy két centi választott el attól, hogy érintkezzünk egymással. Épphogy csak át nem karolt. Egyre közeledni kezdett. Ekkor én hirtelen felpattantam.

-Bocs. Mennem kell.-mondtam, majd kiszaladtam. Éreztem amint szúró pillantást vetettek rám a körülöttem ülők.

Megálltam a mozi kijárata előtt, miközben valami ésszerű hazugságon törtem a fejem, mert tudtam, hogy utánam fog jönni. Közben meg is érkezett.

-Kels! Kelsey! Mi az? Miért mentél el?-kérdezte értetlenül.

Nagyot szusszantam, ezzel is húzva az időt, míg valamit ki nem agyaltam.

-Tudod... én nem akarom ezt.-böktem ki végül az igazságot jobb híján.

-Mit?

-Ezt az egészet. Hogy te meg én. Azt hiszed nem tudom, hogy mire ment ki ez a ma este is? Rászerveztetek Lily-vel, hogy csak kettesben maradjunk... Ennyire hülyének néznétek? Mikor Lilien telefonált, téged hívott.

Megpróbált nevetni azon amit mondok.

-Nevetséges.

-Aztán hirtelen rosszul lett. Nem gyanús? Náluk még semmi baja nem volt...

-Kelsey.-megfogta két kezével az arcomat.-Szeretlek. Ennyire nehéz ezt felfogni?

Kezemmel lassan leaggattam arcomról az övét, bármennyire is nehéz volt. Nagyot sóhajtottam.

-Brian. Én...vonzódom hozzád. A kelleténél sokkal jobban. De...

-De mi? Mi akadályoz meg abban, hogy együtt legyünk? Miért nem hagyod, hogy boldoggá tegyelek? Hogy együtt neveljük fel a picit?-mutatott a hasamra.

-Pont ez. Brian, ő nem a te gyereked. Nem kérhetem, hogy az én felelőtlenségem miatt, még több tehert ruházzak rád. Szerintem így is elveszi az idődet a hotel vezetése, úgy érzem nélkülünk se fogsz unatkozni.

Felkacagott.

-Bárcsak elmondhatnák mindent.-mormogta. Valószínűleg azt hitte nem hallom.

-Mit?-kérdeztem.

-Mondtam volna valamit?-vonta fel a szemöldökét.

-Hát...erről jut eszembe. Tegnap este a bulin, mi volt az amit kikotyogtál? Te követsz engem? Honnan tudtál mindent rólam?-tudakolódtam.

-Mi? Ennyire sokat ittam volna? Semmire nem emlékszem...

Egyértelmű volt, hogy le fogja tagadni, de azért mégis élt bennem egy hajszálnyi remény.

-Elég sokat. De most mennem kell.-köszöntem volna el, ha nem szakít félbe.

-Hova? Minek? Még nem fejeztem be. Illetve te nem mondtál elég nyomós érvet, hogy miért ne jöjjünk össze. Szóval?

-Peter-összeszorult a szívem, mikor kimondtam a nevét. Elcsuklottam, mint mindig.-És most hagyj menni.

Majd kibogoztam a kezéből a karom és elindultam előre, minél messzebb. Egyre nagyobb léptekkel haladtam hazafele. Mikor már elég távol éreztem magam tőle, egy oldalpillantást vetettem rá. Brian csak dermedten állt ott továbbra is, le nem vette rólam a szemét. Befordultam az első elágazásnál egy sötét sikátorba, mert kezdtem magam kínosan érezni, hogy bámul. Nekitámaszkodtam egy ház falának, mikor már biztos voltam benne, hogy nem lát, majd kicsordult egy könnycseppem. Majd egyre több. Hagytam, hogy mind végigfolyjon az arcomon.
Ekkor egy ismerős alakot véltem felfedezni a távolban. Nem, ilyen nincs. Elegem volt már mára mindenkiből. Eltakartam arcom, bizakodtam abban, hogy nem ismer fel. Daniel volt az, a recepciós fiú. Hosszú, barna, csapzott haját kiengedve hagyta. Még nem láttam így. Gyorsan letöröltem a tenyeremmel könnyeimet.

Komizz.5 komi ésrész!

-Jól vagy?-kérdezte mihelyt közelebb ért hozzám.

-Igen. Kösz.-szipogtam.

-Biztos? Mit keresel erre?

-Csak hazafele tarottam.

-Gyalog? Merre laksz?

-A Beach Street-en.

-Az messze van. Hazaviszlek. Gyere, a kocsim az udvaron van.-majd intett egyet a kezével és elindult.

Nem volt más választásom. Még 4 kilométer lett volna az út, taxira pedig nem lett volna elég pénzem, hát elindultam utána.

-Köszi. Nem is tudom, mit csináltam volna nélküled.-mondtam mikor megérkeztünk a lakásához.

-Benn van a kocsikulcs, gyere be te is míg megkeresem, ne állj idekint.-hívogatott.

-Öhm. Na jó. De csak míg meg nem találod.-majd félénken beléptem az ajtón.

Leültem a kanapéra míg vártam. Ekkor egy kattanást hallottam, mire reflexből meg is fordultam, a hang forrását keresve. Daniel volt az. Bezárta az ajtót.

-Mit akarsz? Miért zártad be?-kérdeztem, majd a hirtelen rám tört félelemtől felálltam, majd hátrálni kezdtem.

-Szerintem jobb lenne, ha nem részletezném... De azt elárulhatom, hogy régóta várok már erre a pillanatra.-majd egy rosszalló mosollyal közeledni kezdett felém.

Tizennyolcadik rész - Mozi

Nem hagyott nyugodni, amit Brian mondott. Mégis honnan tudhat, arról amit még Dorothy-nek sem meséltem? Az első csók? Az, hogy féltem tőle? Hogy azt hittem meg akar ölni? 
Sosem hittem a természetfeletti erőkben, de most ennek az ellenkezőjéről kezdtem megbizonyosodni. Gondolatolvasó? Vagy belelát a múltamba?
Hihetetlenül hangzik, hogy bárkiről ilyeneket feltételezek, de már csak ezek az 'ésszerű' magyarázatok maradtak...

Vasárnap délután kerestem neten egy közeli levelezős sulit, ahol az utolsó évemet is elvégezhetem a gimiből, majd egyetemre mehetek...Beiratkoztam és vártam a visszajelzést a felvételről.

Közben írtam Dorothy-nak is egy levelet. Órákig küszködtem a gondolataim megfogalmazásával. Pár szóba önteni mindazt amit most érzek, és az elmúlt egy hét eseményeit, az egyik legnehezebb dolog...Leírtam, hogy hol dolgozom, és hogy jól érzem magam, ne aggódjanak. Megadtam a telefonszámom is. Azonban semmi olyan egyértelmű dolgot nem közöltem velük, amiről rám bukkanhatnának. Nem. Egyelőre még nem szerettem volna visszamenni, egy jó darabig. Sokszor vártam az ablak előtt azonban, hogy jöjjön valaki... Apu, anyu, Dorothy, de még Mike-nak is örültem volna. Legbelül mégis tudtam, hogy ez óriási fájdalommal járna. Vissza kellene költöznöm hozzájuk, ahol minden emlék Peter-höz kötődik. Itt sem kellemesebb a Brian okozta helyzet, de azt legalább korlátozni tudom. Csak akkor találkozom vele, mikor úgy akarom, és akkor hagyom ott, mikor kedvem tartja. Otthon azonban egy lelkironcsá válnék. Ahol még egy melegszendvicset se tudnék megenni anélkül, hogy ne kötődne hozzá egy emlék.

Hátradőltem a kanapén, majd elszundítottam. Csak estefele ébredtem arra, hogy elfelejtetem bevásárolni, szokásomhoz híven... Hirtelen kipattantam az ágyból, majd egy piros kockás ingben és egy rövidnadrágban, amiben aludtam, elindultam a szupermarketbe. Út közben készítettem fejben egy bevásárló listát. Annyira belemerültem, hogy észre se vettem, hogy egy ismerős arc közeledik felém.  Lily volt az, az én szőke, műkörmös, jól öltözött kolleginám.

-Hát te?-kérdezte, mihelyt hallótávolságba került.-Mi járatban erre?

-Csak vásárolni jöttem. Semmi kaja otthon.

-Hát azt lesheted.-nevetett.-Már bezárt.

-Ennyi lenne már az idő?-néztem a nap állására, óra hiányában.

-Igen. De szeretném ha elfogadnál egy olyan baráti vacsora meghívást, csak úgy ismerkedésül. A párommal lakom, aki egy mesterszakács. Nekem elhiheted!

-Nem, nem.-tiltakoztam.-Biztos kettesben szeretnétek lenni.

Felkacagott.

-Három éve lakunk egy lakásban. Azt hiszem, már kicsit unalmas is lenne, ha nem jönnének időközönként látogatók. Légy szi' !- tette össze a tenyerét előttem.

-Na jó. Beleegyezem.-nem igazán volt más választásom. Majd' éhenhaltam.

Elindultunk hát együtt.

-És te merre jártál?-faggatóztam.

-Csak manikűrösnél.-mondta közömbösen. Ezt valahonnan sejtettem.-Bocs, csak telefonálok.-közölte, miközben előkotorta a mobilját a táskájából, majd félrevonult.

Fél percig sem tartott a hívása. Egy-két szót mondott, majd lerakta. Nem akartam faggatózni, hogy kivel beszélt, mert még nem tartottam eléggé belsőségesnek ahhoz a viszonyunkat. Azonban majd' megölt a kíváncsiság.

-Amúgy nem baj, ha a pasim egyik haverja is ott lesz?-kérdezte pár perc múlva.

-Egyáltalán. Legalább nem fogom magamat annyira kínosan érezni.-válaszoltam, de közben meg is érkeztünk.

Egy hatalmas családi házban laktak. Óriási kert, gyönyörű virágokkal. Pont, mint amilyet elképzeltünk Peter-rel, mikor a jövőnket tervezgettük. Mikor beléptünk a hatalmas nappaliba, már meg volt terítve 4 főre.

-Szia drágám!-köszönt Lilien a pasijának, majd egy puszit nyomott a szájára.-Hmm... mi finomságot főztél?-kérdezte.

-Az meglepetés.

-Úgyis kitalálom a szagából. Csirke, zöldségkörettel, netán párolt körtével?-találgatott Lily, miközben a kaja illatát kutatta az orrával.- És valami szósz is! Igen!

-Nem talált...-mondta a pasas fennhangon.

-Leves?-kérdezősködött tovább, de én már nem figyeltem rájuk. Vagyis Lilien-re nem. A pasija arcát fürkésztem. Ijesztően ismerősnek tűnt...de sejtelmem sem volt, hogy honnan, mint általában az szokott lenni. Végül amellett döntöttem, hogy rákérdezek, de Lily megelőzött.

-Jajj! El is felejtettelek bemutatni egymásnak! Ted, ő itt Kelsey, az új barátnőm, akiről beszéltem. Meghívtam vacsorára. Kelsey, ő pedig Ted.

-Szia!-köszöntem neki  halkan.-Nem ismerjük véletlenül egymást?

-Nem, nem hiszem.-majd egy komisz mosolyt vetettek egymás felé Lily-vel.-De szerintem már megfőtt a kaja. Szóval ehetünk is.-terelte a szót.

Közben leültünk az asztalhoz. Ted is pont helyet akart foglalni, mikor csöngettek.

-Nyitom!-mondta.-Majd hatalmas léptekkel az ajtó felé vette az irányt.

Mikor kitárta, az állam akkorát koppant a Földön, hogy szinte már hallani lehetett. Ott állt egy bőrdzsekiben és egy farmerban. Mégis mi a francot kereshet itt Brian?-gondoltam, közben észre se vettem, hogy olyan feltűnően bámultam, hogy Lilien kikacagott.

Miután belépett, neki is megakadt a szeme rajtam. Egy féloldalas mosolyt villantott felém, majd elkapta a szemét.

-Szevasz Brian.-köszönt Ted, majd egy amolyan pacsi félével üdvözölte.

-Sziasztok.-mondta Brian, majd egy pillanatra találkozott a tekintetünk, amitől én elpirultam.

Csak Peter volt ilyen hatással rám ezidáig. Közben leültünk mindnyájan az asztalhoz.

-Szóval? Ted, mi a kaja?-tudakolódzott Brian, miközben az egyik szekrényből előhúzott egy üveg bort. Jártas volt a konyhában, amin meglepődtem.

-Mindjárt meglátjátok.-majd megfogta az edény két fülét, és elindult vele az asztal felé.

A kedvencem volt. Póréhagymaleves.

-Kipihented magad?-kérdezte tőlem Brian, miután szedünk.

-Igen. Azt hiszem. És te?

-Nehezen. Elég másnaposan ébredtem. Pedig nem emlékeztem rá, hogy annyit ittam volna...

Ted felhorkant.

-Most mi van?-nézett rá szúrósan Brian.

-Még hogy te nem ittál haver? Jó vicc...

Ekkor beugrott minden. Ted, a szakács a buliról. Már értettem, hogy honnan tűnt ismerősnek.

-Kels. Kelsey?- hessegetett Brian a kezével az arcom előtt.-Itt vagy?

-Igen. Igen, bocs csak...

-Semmi gond.-vágott félbe a mentegetőzésemet.-Szóval lenne kedved eljönni velünk a moziba?

-Öhm. Nem tudom. Nem igazán úgy vagyok öltözve.-mentegetőztem.

-Adok ruhát!-vágta rá Lily.

Remek-gondoltam magamban. Úgy tűnik nincs más választásom.

-Hát jó. Akkor legyen!-közöltem egy erőltetett mosollyal az arcomon.

Mikor befejeztük a vacsorát felszaladtam átöltözni Lilien szobájába, majd elindultunk a moziba Brian Audiával. Megvettük a jegyet, majd beültünk a terembe. A csúcshatást néztük. Azonban a film közepe fele Lily rosszul lett.

-Azt hiszem most haza kell mennünk. Szédülök, hányingerem van. De ti csak maradjatok a kedvemért.-mondta miközben felálltak és kimentek.

Brian-re néztem, hogy most mi legyen. De ő csak egy affajta 'nyugi' kézmozdulattal, leokézta, hogy maradjak.

Király. Újra egyedül vele. Azt hiszem visszavonom amit a délután mondtam: nem tudom befolyásolni, hogy mikor találkozzak Brian-nel. Mintha csak a sors akarná, hogy minden napomat vele töltsem...

Kérlek komizz! Szerintem nem sokból tart megfogalmazni a pár soros véleményed, de nekem nagyon sokat ér! Köszi:)

Tizenhetedik rész - PartyTime!

Csak álltam ott értetlenül, Brian előző reakciójára keresvén a választ. Valahol legbelül sajnáltam, hogy elmaradt az a csók, azonban ezt az érzést túlszárnyalta a saját magamra való neheztelés. Hogy tehettem ezt Peterrel? Hűtlen voltam hozzá. És kitudja, hogy még mikre nem lettem volna képes?! Legszívesebben elástam volna magam a Földbe szégyenemben. Tudtam, hogy most valahonnan látott Peter- a vallásos nevelés eredményeként - és hogy megvet, haragszik rám. Megfordultam, majd elindultam a kijárat felé.

-Várj.-szólt mögülem a hang.

-Kérlek.- haladtam tovább, nem mertem rá nézni, mert tudtam, hogy megesik rajta a szívem, de a tenyeremmel elutasítóan jeleztem ma hátam mögött, hogy nem akarok erről az esetről beszélni.

Utánam szaladt.

-Kels! Kelsey! Várj...-megragadott a karomnál fogva. Ugyanott, mint amikor majdnem megcsókolt.-Haragszol?-kérdezte.

-Nem.-feleltem közömbösen.-Miért haragudnék? Csak... hát nem szabadott volna a dolgoknak eddig fajulniuk. Tudod, nemrég vesztettem el életem szerelmét.-mikor ezt kimondtam felcsillant a szeme, és mintha a szája széles mosolyra húzódott volna egy pillanatra. De valószínűleg csak képzelődtem.- Még alig, hogy feldolgoztam a halálát. Nem tudnék új kapcsolatot kezdeni. Szerintem benned is csak őt látom. Megtévesztően hasonlítasz rá...

-Hogy érted ezt?-kérdezte meghökkenve.

Nagyot sóhajtottam, majd próbáltam összeszedni, az eddig történteket.

-Kedvenc kaja: sushi. Aztán... a mosolya.-összerándult a gyomrom , mikor rágondoltam.-egy az egyben a tiéd. A beszéde, a gesztusai, a szóhasználata. Ha hinnék a lehetetlenben, akkor azt gondolnám, hogy rokona vagy, vagy testvére. De külsőleg nem hasonlítotok: neki rövid, barna haja volt, neked félhosszú fekete. Ő barna szemű volt, te kék. Neki kreol színe volt, míg neked fehér... Amennyire hasonlít a lelkivilágotok, annyira különböztök első látszatra.

-Bebizonyíthatom, hogy én egyedi, és egyetlen vagyok? Nem holmi hasonmás...

-Hogyan?

-Gyere velem!-majd megmarkolta a tenyerem, és levezetett a lépcsőn keresztül az autóig.

-Hölgyem?-kitárta a kocsiajtót előttem.

-Hova viszel?-tudakolódtam, miután ő is beszállt.

-Ahova az eredetileg is mentünk volna...

-Hűha. Ott aztán sok mindenről megbizonyosodhatok.-mondtam ironikusan miközben forgattam a szemem.

Mikor megérkeztünk hatalmas pompával fogadtak minket. Előttünk vörösszőnyeg vezetett végig, a bejáratig.

-Mi ez?-súgtam oda Brian-nek, mikor éppen nem figyelt oda senki.

-Az Alba Hotels részvényesek éves találkozója. Tudod, rengeteg Alba Hotel van a világon. Csak Egyiptomban 18 darab szálloda. Elég nagy szabású rendezvény.

-És ki a házigazda?

-Én.-mondta egyhangúan, mire én felhúztam a szemöldököm. Még szerettem volna kérdezni, de ő lelépett. Egy öreg manusz intett neki, mire ő rögtön 'rohant' is hozzá. Valószínűleg valami főmufti lehetett...

Én szépen elnézelődtem ott. Mikor épp felém járt egy pincér, mindig vettem valamit a tálcájáról. Órákig nem is találkoztam Brian-nel. Unatkoztam. Bejártam az egész főépületet. Mikor újra összefutottam vele, már éjfél is elmúlt.

-Merre voltál? Kerestelek.-kérdezte, szájából az alkohol szaga áramlott.

-Én is.-közöltem.-Csak erre-arra.

Gyere! Nemsokára kezdődik a buli!

-Milyen buli?-hátrahőköltem.

-Azt hitted, hogy a felsőbb réteg nem szokott bulizni? Nem is csodálom... Nemrég küldtük el az újságírókat. Ekkor azthinné az ember, hogy vége az 'estélynek', de csak akkor kezdődik, kedvesem. Már becuccolt a dj is.- ekkor rápillantott az órájára.- És elvileg most kellene kezdődnie...-abban a pillanatban feldübörgött a zene.

Elmosolyodtam. Végre valami, az ÉN világomból.

Órákig csak táncoltunk. Ő pedig közben , mint a többi pénzes, részegre itták magukat. Ha más mondaná, el se hinném, hogy ők is emberek. Méghozzá Whisky kedvelőek.

Mikor már a végét járta a buli, Brian megfogta a kezem és felvezetett egy szobába. Nem szívesen mentem vele, ittas volt. De szexin ittas, ha egyáltalán van ilyen kifejezés...

Leültetett az ágyra, majd egy széket húzott elém, amin ő foglalt helyet.

-Kelsey White. Van. Egy. Titk...-csuklott.-Szal van eeegy tiitk...titkom.-bökte ki végül.

-Nekem is. Most hazamegyek.

-Neeem. Engedd, hogy elmondjam!-inkább tűnt parancsnak, mintsem kérésnek.

Jobbnak láttam, ha visszaülök a helyemre, és végighallgatom. Nem akartam magamra haragítani.

-Kelsey White. Ééén szeretlek.-elcsuklott.-Mióta először megláttalak.-ekkor hangja komollyá változott.-Egy éve.

-Mi? Brian te részeg vagy, zagyvaságokat beszélsz...

-Kels. Nézz rám! Hinned kell nekem! A legjobb barátnőd Dorothy. Anyukád neve Mary, apukád neve, John. Unokatestvéred Mike, akit ki nem állhatsz. Imádod az étcsokit, a retro zenét, a...-felkuncogott. Valamit irtó viccesnek találhatott.

-Azt hiszed, mert van pénzed, te mindent megtehetsz? Nyomoztál utánam?-kérdeztem felbőszülten.

-Nem! Hallgass végig! Peter-rel... az iskola folyosóján ismerkedtetek meg először, biológia óra előtt. Az első csók egy erdőben volt. Azt hitted, meg akar ölni.-felnevetett.

-Mi?-kirohantam a fürdőbe, és megnyitottam a csapot.-Erről honnan tud? Ez lehetetlen. Mintha valami banális szappanoperába cseppentem volna, ahol az embereknek nincs jobb dolguk, mint a másik múltjában kutakodni.

Megmostam az arcom, majd kiléptem. Azonban Brian-t elszenderülve találtam az ágyon. Elnyomta az álom. Vagy az a sok Whisky...

Tizenhatodik rész- A majdnem csók

Csak félénken, földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, leesett állakkal a meglepődöttségtől. Brian azonban csak pimaszul mosolygott.

-Gyere csak beljebb!-hívott közelebb.

-Bö...Br...Brian?- böktem ki meggyőződésképpen.

-Teljes életnagyságba. Te pedig Kelsey.

-Hát emlékszel?

-Ki ne emlékezne rád?-felkacagott, mintha kérdésem abszurd lett volna, pedig teljesen komolyan gondoltam.

-Öhm. Hoztam a kávét.-mondtam bátortalanul mert eszembe jutottak a tegnap történtek. Szégyelltem, az akkori viselkedésemet, hogy kissé bunkó voltam. Mégis csak a főnökömmel beszéltem.

-Foglalj helyet.-mutatott a székre, és kivett egy fekete hajtincset a szeméből.

-Nem, nem. Mennem kell dolgozni. Elnézést.-mentegetőztem.

-Akkor megparancsolom, mint felettesed, hogy leülj- nevetett majd hirtelen elhallgatott. -Na jó, csak viccnek szántam. Nem vagyok egy humorista mi?! Ha nem akarsz, nem muszáj, csak gondoltam...

-Maradhatok, ha úgy szeretné...

-Tegnap már tegeződtünk, nem? Mi történt azóta?!

Megköszörültem a torkomat. Kínosan éreztem magam, lesütöttem a szemem.

-Szóval, meghívhatom ebédelni a szálloda valamelyik éttermébe?-kérdezte.

Vártam egy kicsit, majd egy fejbólintással okéztam és megköszöntem.  Éhes voltam.

-Melyik legyen, hal vagy thai ? De mehetünk akár svédasztalosba is...

-Nekem teljesen mindegy.

-Akkor legyen a thai. A sushi a kedvencem.

Mikor ezt kimondta, megdobbant a szívem. Peter jutott az eszembe róla, ő is imádta a sushit. Mélyet szippantottam a levegőből, majd próbáltam elterelni gondolataimat.

Elindultunk a folyosón.

-Szóval, te lennél ennek a szállodának az igazgatója?

-Azt hiszem, igen. És mától együtt dolgozounk. Belegondolni is jó, hogy mostantól napi 8 órában kettesben.

-Tessék?-hátrahőköltem. Mibe jó belegondolni?

-Mit? Nem mondtam semmi ilyet.

-Azt mondtad... na mindegy.-hagytam félbe mondandómat.

-Na és hogy van a pici?-kérdezte terelvén a szót.

Közben megérkeztünk, majd helyet foglaltunk.

-Köszönjük, jól.- válaszoltam és simogattam meg az alig gömbölyödni kezdő pocakomat.

-Van valami programod estére?-kérdezte.

-A szüleimet látogatom meg.-hazudtam.

Nem volt kedvem egy újabb kapcsolatba bonyolódni. Egyenlőre még örültem annak, hogy nem törtem össze Peter miatt. Mármint, nem annyira. És most pedig jött Brian, akinek megtévesztően hasonlít a stílusa, az ízlése, a beszéde és a mosolya Peteré-hez. Nem hogy kedvem nem volt, hanem inkább lelkierőm , hogy kibírjam huzamosabb ideig mellette, anélkül hogy összerogynék, vagy sírógörcsben törnék ki. Mégis, mikor távol vagyok tőle, magam mellett szeretném tudni, pedig érzem, hogy fáj. Micsoda mazoista, beteg ember vagyok?

-De utána ráérek. Azt hiszem. Miért?-mondtam, majd csak utána fogtam fel a szavak súlyát. Micsoda? Előbb döntöttem el magamban, hogy nem fogadhatom el a meghívást. Most miért mondom, akkor az ellenkezőjét?

-Remek. Szeretném ha eljönnél velem egy estélyre. Beleegyezel?

-Hát...tudod nem igazán vagyok jártas az ilyenekben.

-Hidd el, én sem...- mosolyodott el.- Akkor nyolckor  jó ha felveszlek?

-Igen. Azt hiszem. De tudod, hogy merre lako... ?

Ekkor egy semmiből jött öltönyös manusz szakította félbe a mondandómat. Valamit súgott Briannak, amitől ingerülté vált, majd dühében felpattant a székről.

-Bocs Kels. De most mennem kell. Szóval este találkozunk.-majd elviharzott.

Megdöbbent fejet vágtam, majd elgondolkodtam azon, hogy mit mondhatott neki az az ember. Végeredményben pedig arra jutottam, hogy majd megkérdezem tőle este.

Összeszedtem magam, majd elindultam az személyzeti öltözőbe, hiszen már letelt a munkaidőm.  Átöltöztem, majd bementem a mosdóba megigazítani a sminkemet. Megnyitottam a csapot, szappant nyomtam a tenyerembe. Ekkor hirtelen felpillantottam az előttem lévő hatalmas tükörbe, és egy férfit véltem felfedezni mögöttem. Rögtön hátrafordultam, és Daniel-lel, a recepciós fiúval találtam szembe magam.

-Mit keresel itt?-kérdeztem ijedten.

-Csak...kezet mosni jöttem. Megijesztettelek?

Kifújtam a levegőt, majd elmosolyodtam.

-Kicsit.

-Bocs.-mondta közömbösen, majd nagy léptekkel elsétált.

Elég fura egy fazon. Vagy itt tényleg mindenki az?

Este

A nap további részében, kikotortam a szekrényemből valami fehér miniruhát, és egy magassarkút. Gyorsan felkaptam magamra mindent, valójában nem igazán törődtem vele, hogy hogy is nézek ki. Bár adnom kellett a külsőmre, mégsem szerettem volna magamba bolondítani Brian-t ennél jobban. Azonban mikor belenéztem a tükörbe csalódás ért. Jól néztem ki, jobban a kelleténél. Sokkal jobban, mint általában. A hajam, az alkatom, a lábaim és persze a melleim. Egy kismama egyáltalán, hogy hordhat ilyen mély dekoltácsú ruhát? Sürgősen át kell öltöznöm!-majd a szekrény fele rohantam, miközben lehúztam a hátamon a cipzárt.

Ekkor dudáltak.

-Pont most?-kérdeztem a levegőbe, majd visszaráncigáltam magamra azt a göncöt, hisz már nem maradt idő újat keresni.

Megakadt a cipzár.

-Ez a pech, vagy csak a sietség. Isten se akar összehozni Brian-nel, úgy látszik.

Ekkor már másodszorra dudált az autóból, majd mivel nem érkezett válasz, kiszállt. Hallottam az kocsi ajtajának a csattanását. Gyors pillantást vetettem az ablakra. Tisztán látszott amint elindul a bejárat felé. Majd valószínűleg a lépcsőn. Életemben először hálát adtam, hogy a harmadikon lakom. De ekkor kopogtattak.

-Kels? Itt vagy.-kérdezte Brian.

-Igen. Igen, csak egy pillanat.-hogy a fenébe érhetett fel ilyen gyorsan?

Gyere már fel. Légy szi'. -könyörögtem magamban annak a fránya cipzárnak, de se fel, se le nem mozdult.

Ekkor beletörődött arccal elindultam az ajtó felé, majd lenyomtam a kilincset.

-Szia!-köszönt majd végigmért szemével.-Gyönyörű vagy. Az nem kifejezés.-majd egy féloldalas mosolyt villantott felém. Pont mint...Ő.

-Köszönöm. De... lenne egy kérésem. Segítenél felhúzni?-kérdeztem félénken, majd hátat fordítottam neki, és rámutattam a cipzárra.

-Persze.

Éreztem amint keze végighalad a hátamon. Belebizseregtem. Ekkor hirtelen megfogott a karomnál, és megfordított. Közeledni kezdett arcával felém. Nagyot nyeltem, majd becsuktam szemem. Vártam a pillanatot, mikor ajakai az enyémhez tapadnak, de nem történt semmi. Peter, akarom mondani Brian csak megdermedten állt, méterekre tőlem. Száját csak három szó hagyta el szüntelen : 'ezt nem szabadna'.

Komikat! :) És csillagozd! Köszi :)

Tizenötödik rész - Az első munkanap

*Bzzz...bzz...bzzz. Csatt*

-Már megint nem sikerült eltalálnom... a francba is... Az a rohadt légy, miért nem hagy aludni?! Mit ártottam én neki?-közben megnéztem az órát, ami pont abban a pillanatban váltott át kereken hatra. -Na mindegy. Akkor már felkelek.-gondoltam magamban, majd kimásztam az ágyból, és elcammogtam a ruhásszekrényemig. 
Kiválasztottam az egyetlen bepakolt fehér selyeminget, és egy sötét szoknyát, magassarkúval. Felöltöztem, fogat mostam, reggeliztem, sminkeltem, 7 órakor pedig már a hotel recepcióján vártam a felettesemre eligazításért. 
-Ön lenne az új recepciós?-kérdezte egy  35 év körüli férfi.

-Igen.-válaszoltam szendén.

-Akkor kérem kövessen.-majd elindult egy 'staff' nevű ajtó felé.

Én gyorsan loholtam utána, akár egy kutya.

-Szóval ez lenne az ön egyenruhája.-mutatott egy kék blúzra és szoknyára, mikor megérkeztünk.-A névkitűzője.-sűrűn bólogattam.-És a szekrénye. Szóval, annyi lenne a dolga, hogy mikor a telefonon hívják, ön átkapcsolja, a szálloda igazgatóságára, illetve az újonnan jött vendégeknek eligazítást tart. Ha bezárják a kártyájukat a szobába, újat ad és satöbbi... a többit majd a régebbiek elmagyarázzák. Szűken ennyi lenne. Ha valamit nem ért, kérdezzen most engem, vagy majd  Daniel-éket.

-Kiket?

-Oh, persze. Elnézést, még el felejtettem bemutatni őket. Jöjjön velem.-majd odavezetett a recepciós pulthoz.-Szóval ők lennének az új kollégái. Daniel és Lilien.-mutatott feléjük.

Daniel-nek hosszú, vállig érő, barna haja volt. Alig múlhatott húsz. Nem volt kigyúrva, de pulyának se tűnt. Szóval olyan átlagos külsővel rendelkezett, mint a régi iskolámban a legtöbb fiú. Hjajj. Szívem összehúzódott, mikor múltamra gondoltam, Dorothy-ra, anyuékra és Ő rá. Még mindig nem közömbös nekem ez a téma. Azt hiszem, soha nem is lesz az, de tudni kell tovább lépni, és tartani magam Peter utolsó kívánságához, miszerint felejtsem el. Még ha lehetetlenre is vállalkozom...

-És ő pedig Kelsey lenne.-mutatott be nekik, de nem figyeltem.

-Szia.-köszönt Lily, beletúrván tupírozott szőke hajába.

-Sziasztok.-válaszoltam, miután gondolataim visszaterelődtek a valóságba.

Közben a férfi, aki magyarázott, eltűnt.

-Szóval, mostantól úgy tűnik együtt dolgozunk.-közölte monoton hangon Lilien, miközben a számítógépén netezett.

-Igen. Azt hiszem.

-Ha bármi kérdésed lenne csak szólj. Megmutatok mindent.-majd elhallgatott, és órákig nem is szólt hozzám.

Csak telt az idő...ezred lassúsággal a megszokottnál. Böngésztem a neten, újságot olvasgattam. Egyszóval semmi dolgom nem volt. Unatkoztam. Dél fele azonban újra megcsörrent a telefon.

-Felveszed légy szi' Kels?-könyörgött Lilien, miközben a körmét lakkozta.

-Persze.-majd felemeltem a kagylót.-Jó napot! Alba Queen Hotel Recepciója. Mit szeretne?

-Egy kávét, két cukorral legyen szíves az igazgatóságra.-egy ismerős férfi hang csendült fel a vonal túlsó végén.

-Rendben, máris viszem.-majd leraktam és a kávégéphez ballagtam, miközben azon törtem a fejem, hogy honnan ismerhetem ezt az embert.

Mikor elkészült az ital, a lift felé vettem az irányt, fel az ötödikre. Végigballagtam a folyosón, majd bekopogtam az irodába.

-Tessék.-mikor ezt a kis szócskát kiejtette eszembe jutott minden. Tegnap, a tengerpart, és a koktél. Már tudtam honnan ismerős.

Benyitottam, és végleg meggyőződtem róla, hogy ő volt az. Brian Wide, a tegnapi megmentőm, és  mától kezdve  a főnököm is.

Kommentáld és csillagozd Pls. :) Köszi. (:

Tizennegyedik rész - Az új otthonom

Egyenesen felüdülés volt megérkezni négy óra vonatút után, a hűvös Canhill-ből, a napfényes Miami partjaira. Miután leszálltam a vasúti szerelvényről, egyből szálláskeresésbe fogtam, hiszen azért mégse akartam a szabad ég alatt éjszakázni. Hamarabb ráakadtam, mint gondoltam volna. Egy olcsó panzióban szálltam meg, pár kilométerre a tengerparttól.

És most itt vagyok, a plafont bámulom órák óta, nem tudok aludni. Állandóan jár az agyam. Hol Peter-en, hol Anyuékon, hol Dorothy-n, és persze a kisbabámon. Mi lehet  most otthon? Vajon még mindig kereshetnek? És mi lesz ha nem találok állást? Összesen 20 dollárral érkeztem, az pedig itt nem sok semmire elég. Ezen kattogok már fél éjszaka. Azt hiszem változtatnom kellene az életstílusomon. A mának kell élnem ahhoz, hogy kialudjam magam.

***

Másnap reggel

Alig múlt 11, és máris állásinterjúk sokaságán voltam túl. Reménytelenül éreztem magam. Mindenhol az első dolog amit kérdeztek, az a diploma volt. Még érettségim sincs! Egy spanyol középfokúval itt aztán sokra fogom vinni... Most is épp egy visszautasításra várakozok. Úgy sem fognak felvenni. Vannak itt nálam sokkal képzettebbek is.
Azt hiszem, ha így haladok, hazakényszerülök. Vissza a szüleimhez.Sosem aláztatnám meg magam azzal, hogy beismerem, hogy nem tudok a saját lábaimon megállni , de ezt most a babám érdekeiben fogom tenni.-majd megfordultam és a kijárat felé vettem az irányt.  Ekkor mögöttem kinyílt az ajtó.

-Kelsey White?-kérdezték.

-Igen.-válaszoltam reflexből, majd hátrapillantottam.

-Úgy tűnik, önt választották. Holnaptól maga az Alba Queen Hotel új recepciósa.-szemében látszott a meglepődöttség. De nem jobban, mint az enyémben.-Reggel, fél nyolckor találkozunk.

Örömömben sikítani tudtam volna. Elszökdeltem a liftig, onnan pegid végigtáncoltam a folyosót. Nem egy karrier, de legalább egy újabb lépcsőfok afelé. Azt hiszem a következő lépés az lesz, hogy keresek egy levelezős sulit. És ott folytatom, ahol abbahagytam.

***

A délután folyamán felvettem a háromszög bikinimet és leszaladtam a tengerpartra kiélvezni az utolsó munkanélküli napomat. Napozni, pihenni szerettem volna.
Épp a bárba tartottam, meginni valamit, mikor felbuktam, de nem értem földet. Valaki hátulról megfogott, a hónom alatt. Hátrakaptam a fejem. Egy világoskék szempár meredt rám. Egy férfi volt az. Félhosszú, fekete hajtincsei közöl néhány a szemébe lógott. Öltönyt viselt, amin meg is voltam rökönyödve, hiszen a tengerparton történt az eset. A nadrágja bokáig fel volt gyűrve, és mezítláb volt. Olyan 25 éves lehetett.

-Kö...köszönöm.-dadogtam.

-Igazán nincs mit.-szélesen rám mosolygott, az arcomat fürkészve.-Meghívhatom egy italra?-kérdezte, mutatva a bár fele.

-Öhm. Igen.-válaszoltam, majd elindultunk közösen.

Ha még nem találkoztam volna Peter-rel, akkor biztos hogy mindent megtettem volna azért, hogy felszedjem ezt a pasit. Borzasztóan jóképű volt. Most azonban le akartam koptatni. Csak a fájdalmat láttam minden férfiban. Tudtam, hogy csak a régi emlékek felidézésére lenne elég egy újabb kapcsolat. Csak felszakítanám vele az éppen gyógyuló sebeimet. Peter iránt érzett szerelmemnél, pedig nem tudtam volna erősebb érzelmet táplálni senki iránt.
De ezt a pasit nem ráztam le. Olyan érzésem támadt, mintha már ismertük volna valahonnan egymást.

-Mit szeretnének fogyasztani?-kérdezte a mixer, mikor megérkeztünk a bárpulthoz.

-Egy vodka-narancsot. És te Kelsey?-mondta, mire én hátrahőköltem.

-Honnan tudod a nevem?-megrettentem.-Úgy emlékszem, még nem mondtam.

-De... előbb...mikor elestél megemlítetted.

Kezdtem megrémülni. Tisztán emlékeztem, hogy még nem mutatkoztam be. De hát magamból kiindulva lehet, hogy megint csak rám jött a paranoia.

-Szóval...?-sürgetett a mixer.

-Valami alkoholmentes koktélt. Köszönöm.

-Biztos nem akarsz valami ütősebbet inni?-kérdezte a pasas.

-Nem. Biztos hogy nem. Várandós vagyok.-mondtam közönyösen.

A férfi szája széles mosolyra húzódott, szinte már nevetett örömében. Magamhoz tudtam volna hasonlítani, mikor kiderült, hogy gyermeket várok. De az ő hirtelen jött jókedvét nem értettem.

-Mi az?-kérdeztem furcsán nézve rá, de ő nem szólt. Csak maga elé bámult, meg a hasamra.

Szerintem jobb lesz ha lelépek. Úgy látszik kifogtam egy bolondot.

-Hahó?-hessegettem az arca előtt a kezemmel.

-És... hány hetes?-tudakolózott még mindig vigyorral az arcán.

-Miért érdekel ez annyira?

-Semmi, semmi. Nem is fontos.-hadarta, majd megköszörülte a torkát és elkomorodott. Valószínűleg neki is feltűnt, hogy nem szeretnék mindent megosztani vele.-Amúgy a nevem Brian Wide.-terelte el a szót.

-Az enyémet, meg úgy látszik már tudod.-nevettem.-Szóval, mit keresel a tengerparton zakóban?

-Csak erre jártam...

-Ja, öltönyben. Lábat mosni jöttél?-pillantottam a csupasz lábfejére.

-Nincs kizárva.-felnevetett.

Erre megcsörrent a telefonja. Kikotorta a nadrágja zsebéből, majd felvette.

-Igen?...Rendben, máris indulok.-majd letette, és a pénztárcájából kirakta az italok árát a pultra.-Úgy tűnik mennem kell. Bocsánat. Jó volt veled beszélgetni.-és lelépett.

Nagyot sóhajtottam, majd beleszürcsöltem a szívószállal koktélomba. Hogy tűnhet valaki ennyire ismerősnek?! Lehetetlen, hogy már bárhol találkoztunk volna, de akkor miért van az érzésem, hogy már ezer éve ismerem? Azt hiszem, végleg megbolondultam.

Tizenharmadik rész - Az utazás

Keleti pályaudvar. Reggel 7 óra 24 perc.

Pillanatokon belül itt a Miami-ba tartó gyorsvonat. Sietnem kell, hogy időben odaérjek a megállóhoz. Megszaporáztam lépteimet. Magam mögött két hatalmas bőröndöt húztam. Tele voltak gyűrve a ruháimmal.

Ekkor befutottak a vágányok, és kitáródtak az ajtók. Felszálltam, majd leültem a hozzám legközelebb eső, üres helyre, egy idős néni mellé.

-Jó napot!-köszöntem oda neki.

-Szervusz, kedves!

Majd percekig zötykölődtünk. Ekkor megtörte a csendet.

-Gondolom te is Miami-ba tartasz... Kihez utazol ilyen messze, ha szabad tudnom?

Nagyot sóhajtottam, miközben valami hazugságon törtem a fejem, de a végén beláttam, hogy felesleges. Sosem láttam még ezt a nőt, és valószínűleg többet nem is fogom. Mégis mit kezdhetne azzal amit elmondok neki?! Olyan jól esne valakinek végre kitárni a szívem, elmesélni a történteket. Olyan jó lenne egy pszichológus, akivel megbeszélhetném a gondjaimat. Olyan jó lenne egy Dorothy.

-Öhm. Még nem tudom. Céltalan vagyok.-válaszoltam kis idő múlva.

-Nem értem. Nincs családod?

-De van. Vagyis volt.

-Meghaltak?-kérdezte meghökkenve.

-Nem! Dehogy. Csak... elutazom tőlük. Egy időre. Hosszú időre.

Kérdő tekintettel nézett rám. Szeméből kisütött a 'miért?', hát folytattam.

-Szóval... ma van harmadik hete, hogy autóbalesetben-hangom elcsuklott, de nyeltem egy nagyot és mondtam tovább-meghalt a barátom.

Hátrahőkölt a nő. Kezét a szájához kapta.

-Pár napra rá öngyilkos akartam lenni, de nem jött össze. Kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy várandós vagyok.-mélyet szippantottam a levegőből.-A szüleim el akarták vetetni a kisbabám, de én nem engedhettem, hogy ilyen szörnyűségre vetemedjenek. Egyszerűen nem is értem, hogy ez egyáltalán hogy fordult meg a fejükben? Gyilkosok. Nem tehettem mást, hát elszöktem, és most itt vagyok.

A néni percekig csak a távolba meredt. Ekkor lesimította ősz haját, és mondani próbált volna valamit, de elakadt az első hangnál.

-A szüleid csak a te érdekeidet tartják szem előtt. Ne haragudj rájuk!-mondta, de én csak forgattam a szemem.-Szörnyűek a veled történtek. Megértem, hogy most minden elől el akarsz szökni, bújni. De ezzel csak rontasz a helyzeteden. Menj haza, és beszéld meg velük. Biztos találnátok egy közös megoldást! Maiami-ban nem lesznek barátaid, akik megletted állnak majd a bajban. A gyerekedet  sem tudod majd felnevelni, mert dolgoznod kell, a megélhetésetekért.  Sosem késő visszafordulni!

-Már döntöttem.-mondtam, majd elfordítottam fejem. Nem akartam vitába bonyolódni.

-Hát jó.

Az út további részét ablakra meresztett szemekkel töltöttem. Elképzeltem anyuék és Dorothy képét, mikor kibontják a levelemet, amit az asztalon hagytam nekik. Elképzeltem amint anyu utánam küldi apát, hogy keressen meg, mint kiskoromban mikor kiszöktem este a játszótérre. És legvégül elképzeltem az arcukat, mikor rádöbbennek, hogy az egyetlen dolog, amit tehetnek most, hogy várnak. Várnak arra, hogy még egyszer visszajövök.

Ez elég rövid rész lett. Bocsi mindenkitől. :/ Dehát na.:) KOMMENTÁLD! :))

Verseny és egyéb infók...

Hello mindenkinek! Nevezz be te is IDE! Én már jelentkeztem!

A másik közlendőm, hogy már javában íródik a 13. rész. Ha minden jól megy, talán már ma este fennt lesz ! :)

...és lenne még egy dolog. Rengetegen olvassátok és nézitek a blogot, majd jelöltek be facebook-on, azzal az indokkal, hogy tetszik. Ezzel semmi bajom. Így is van egy rakat olyan ismerősöm, akiket még az életben nem láttam. De a kérdés: akkor miért nem kommentáljátok a részeket?  Hm? Ok, hogy a neon-os profil elengedhetetlen ehhez, de nem sok időből tart megcsinálni. Elég gáz, hogy alig kapok visszajelzéseket a részekről. :/

Tizenkettedik rész - A baba

Hosszú, szűk folyosón ballagtam. Mellettem ajtók sokasága sorakozott. Az egyik szobából fényesség áradt. Beléptem. Peter állt a terem közepén. Szám széles mosolyra húzódott. Arca fehérebb volt, a bronz-színű bőréhez képest. Ugyanazt a nadrágot és pólót viselte, mint a balesete napján.

-Hát élsz? Végig tudtam, hogy nem haltál meg...

-Kelsey.-intett, hogy jöjjek közelebb.-Szeretlek.-suttogta, majd előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, de a kezemben lévő baba megakadályozta, hogy egymáshoz simuljunk.

Kislány volt. Alig lehetett három-négy hetes. Óriási kék szemeivel bámult ránk. Rózsaszín kalapot és kantáros ruhát viselt.

-Ki ő?-kérdeztem, eltolva magamtól.

-Mi?-Peter összehúzta a szemöldökét. Meghökkent a kérdésem hallatán.

-Kicsoda ő? Ohh...milyen aranyos.

-Kelsey... ő a kisbabád. A mi kislányunk.-válaszolta értetlenül.

Hirtelen szúró érzés nyílalt a gyomromba. Felnyögtem. Szemhájaim felnyíltak. Egy kórterem közepén találtam magam, mellettem egy infúziós állvánnyal. Hogy kerültem ide? Nagyot sóhajtottam. Derengeni kezdtek a történtek. A temetés, Peter levele, és a gyógyszerek. Úgy tűnik , nem haltam meg... de akkor az előbbi is csak egy álom volt. A sírás kerülgetett. Csak egy értelmetlen álom...

Ekkor kopogtattak az ajtón.

-Igen.-köszörültem a hangom.

Dorothy ugrott be rajta, egyenesen a nyakamba.

-Kérlek, ne csináld többet ezt velem! Most legszívesebben agyonütnélek! De, olyan jó, hogy itt vagy végre! Annyira izgultunk!

Anyuék is beballagtak közben a szobába. Kitártam a karom, jelezvén, hogy megölelhetnek.

-Szívem, igaz már jobban vagy?-kérdezte anyu.

-Igen. Azt hiszem.

-Ne hozzak valamit a büféből?-firtatott apu.

-Ne, John! Az orvos megmondta, hogy még nem ehet ma semmit, a gyomormosás miatt...-forgatta a szemét anyu.

Felnevettem. Újra együtt a család. Ha ez együttnek számít...Peter nélkül. Kedvem lelankadt, mint mindig mikor Ő rá gondoltam. Az álmomban...olyan valóságosnak tűnt. Az érintése, az arca... Mindent megér, ha újra láthatom, hacsak az álmomban is. Még ha tudom, hogy csalódás ér ha felébredek, akkor is. Nagyot sóhajtottam.

Belépett egy orvos a szobába.

-Látom végre felébredt.-jegyezte meg közömbösen, miközben a kórlapomat olvasta.

-Végre ? Mennyit aludtam?

-32 órát.- hátrahőköltem. Felfoghatatlannak tűnt, hogy ennyi időt átszunyáltam volna, hiszen fáradtabbnak éreztem magam, min egy átbulizott éjszaka után.

Az orvos az életfunkcióimat vizsgálta.

-Pulzus...-kitapogatta a kezével a csuklómon a főeret.-úgy tűnik rendben. Szóval...-nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Lenne egy közlendőm.-tétovázott egy kicsit-Valószínűleg...Ms.White...ön gyermeket vár. A negyedik hétben jár.-várta volna a válaszomat, de nem szóltam, így folytatta-Kérdés, hogy el szeretné-e vetetni, illetve megtartja? Később még visszanézek.

Megállt bennem az ütő. Mi? Egy... egy kisbaba. Önkénytelenül is mosolyogtam. Sosem gondolkodtam még igazán, hogy szeretnék-e gyereket, és ha igen, hányat. Igazából még időm sem volt ilyeneken törni a fejem. De most váratlanul itt állok a döntés előtt. Csak 18 vagyok. Utolsó éves gimiben.- sóhajtottam.- És Peter. A gyerekem apa nélkül fog felnőni. Csüggedten néztem magam elé. Közben anyáék veszekedtek, de nem figyeltem rájuk. Egyedül a kisbabám járt az eszembe. Ettől a perctől új értelmet adott az életemnek. Volt miért illetve kiért élnem.

-Kelsey! Hallod amit mondok?!-kiáltott rám anyu, valószínűleg sokadszorra, mire feleszméltem.

-Mi az?-kérdeztem.

-Ez hogy történhetett?-förmedt rám. A szemei villámokat szórtak.-Csak tizennyolc vagy! Hogy akarsz így továbbtanulni? Mit akarsz most kezdeni így? A gyerekednek még apja sincs!

-Anya!-kiáltottam rá.-Megtartom.

-Csak szeretnéd! Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az életed! Nem azért neveltünk fel, taníttattunk, hogy most mindet egyszerre eldobd! A fiatalságoddal és a vele járó szabadsággal együtt...

-Túlreagálod. Nem fogom hagyni, hogy megöljétek a gyerekemet!

-Mary-vonta félre apu anyát, majd valamit súgott neki. Anya nagyokat sóhajtozott.

Közben Dorothy döbbent arccal meredt rám.

-Kérlek ne hagyd, hogy ezt tegyék velem! A babámmal. Kérlek!-kérleltem Dorothy-t.

-Nem fogom hagyni. De nézd...valamilyen szinten igazuk van...

Mikor ezt kimondta, akkor éreztem hogy igazán magamra maradtam...a babámmal. Az egyetlen esély is, hogy Peter tovább élhessen-hacsak a gyermekünkben is-az a kisbabánk megtartása volt. Egyszer már elveszítettem egy szeretett embert. Többször nem fogom hagyni, hogy bárkit elszakítsanak tőlem! Tanulnom kell a hibáimból...

-Sosem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem.Soha.-suttogtam neki, miközben megtelt könnyekkel a szemem.

Tizenegyedik rész - Egy összetört lélek

"Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz."

Stephen King

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Először, csak a tátongó űrt érzed a lelkedben, hogy valami hiányzik az életedből, hogy már nem teljes. Majd mikor szembesülsz azzal, hogy már 'nincs', elönt a düh, a tehetetlenség és a megbánás. Feltámad a lelkiismereted, a sok 'miért?'-re keresvén a választ. Pedig tudod, hogy már nem változtatna semmin, mégsem hagy nyugodni...

Peter halála után, napokig ki sem mozdultam a szobámból, pontosabban az ágyamból. Összegörnyedve, a kispárnámat a mellkasomhoz szorítva forgolódtam, míg csak álomba nem sírtam magam, akár egy magára hagyott kisgyerek. Általában Dorothy vagy anyu őrködött felettem, hogy megakadályozzák, hogy bármi kárt tegyek magamban. 

Peter temetésén rengetegen összegyűltek, családok, barátok, ismerősök és sosem látottak. Anyunak nyilvánították részvétüket, én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Össze voltam törve. Peternek pedig nem voltak rokonai. Talán még az összegyűltek között is alig lehetett ismerőse. Egy kivételével. Fekete hosszú szoknyát viselt, blézerrel. Szemén napszemüvege fénylett...
Mikor észrevette, hogy erősen bámulom, közelíteni kezdett felém.

-Tudom mit érzel... nekem elhiheted, Kelsey.

-Kate, kérlek.-hangom elcsuklott. Dühös akartam lenni, számon kérni Kate-et, hogy miért tette, de nem volt erőm.- Ha éreznél te bármit abból, amit most én átélek, és lenne benned egy aprócska tisztelet is, akkor most nem állnál itt. Látni akartad amint szenvedek? Nevess ki kérlek. Csinálj bármit amivel felingerelsz! A harag is jobb annál, ami most bennem folyik.-patakokban hullt a könnyem.- Ölj meg ! De előtte kérlek, mondd meg az igazat, hogy miért tetted ezt Peterrel! Miért nem engem?!

-Kelsey. Kérlek. Nem én voltam! Higgy már nekem! Ne csináld ezt velem!-Kate is sírt.

-Hagyj.-majd elutasítóan elfordítottam a fejem.

Miután hazaértem este a torról, átöltöztem, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül maradtam a lakásban. Fáradt és erőtlen voltam. De tudtam, hogy még van egy halaszthatatlan dolgom.

Felbontottam Peter levelét, amit még a kórházban írt. :

" Szerelmem!

Mikor ezt olvasod, már nem vagyok veled... de tudnod kell, hogy abban a reményben haltam meg, hogy egyszer még találkozunk.

Nem akarom tovább szaporítani a szót, csak egy dologra szeretnélek megkérni, amit mondjuk tekinthetsz utolsó kívánságnak is:

Felejts el! Kérlek! Egy jobb élet reményében... Temess a lelked mélyére, míg rád nem talál újra a szerelem!

Tudom, hogy nehéz most neked. De ne légy szomorú, hagyd magad mögött a múltat! És csak előre nézz...

Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.

/Ady/

Peter. "

Mikor az utolsó sort is elolvastam, zokogásban törtem ki. Csak sírtam, órákig. Mellete rosszul voltam, a hányinger kerülgetett. Szédültem. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, majd kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Egy, kettő, három, négy, öt... már nem számoltam tovább, csak öntöttem a markomba a kapszulákat. Majd egy pohár vízzel az összeset lenyeltem.

Pár perc múlva minden elsötétült előttem. A földre rogytam. Utolsó emlékem a fejem koppanása volt...

Tizedik rész-Tátongó űr

Kilencedik rész - Álomból rémálom

Másnap reggel sajgó ízületekkel ébredtem. Azt a pár órát is, amit átaludtam, forgolódva töltöttem. Mégsem a fizikai fájdalom volt akkor, abban a pillanatban a legelviselhetetlenebb, amit éreztem. Ami legbelül, a lelkem mélyén zajlott bennem, az rosszabb volt. Sokkal rosszabb... Az agyamban egy éjszaka alatt annyi lehetőség játszódott le, Peter és egyben a szerelmünk megmentéséért, hogy már belefáradtam. Mindegyik tervem befuccsolt még azelőtt, hogy tüzetesebben átgondolhattam volna. Úgy éreztem nincs kiút.

Tegnap este, mikor Kate elment, Peet próbált megnyugtatni, hogy Katerina fenyegetései csak üres szavak, és hogy ne féljek, mert tud magára vigyázni... Próbáltam szenvtelennek tűnni, eredménytelenül. Az elmém egy része kikapcsolt, csak a történteken járt az eszem, mostanáig.

Reggel 9 óra, harminc perc. Harmadik kávé éhgyomorra. Nem tesz jót a savamnak. Öt hangpostaüzenet: Négy Dorothy, egy Peter. Egy bevásárlólista, és egy rakat házi. Igazából egyik iránt se éreztem különösebb késztetést, hogy elintézzem, egyet kivéve, az pedig Dor volt. Beszélnem kellett vele. Rögtön. Az egyetlen ember, aki képes bármit elfeledtetni velem. Felhívtam, felöltöztem, majd elindultam feléjük. Csak három sarokra volt a házuk. 
Mikor megérkeztem, megcsörrent a telefonom, Peter volt az. Nem akartam vele beszélni. Fáradt voltam. Tudtam, hogy találkozni akar...ami úgyse jönne össze, mert Dorothy-nál vagyok. Szóvam nem vettem fel, de megígértem magamnak, hogy később visszahívom.
Dor beengedett, majd leültünk az ágyára, és rákezdtem. Mindent elmeséltem neki, részletesen. Katerina-ról, az autóbalesetről, és a tegnapi napról. A végén köpni-nyelni nem tudott.

-Megfenyegetett? Anyukám. És mit fogsz tenni? Elverjük?-felnevettem, majd elkomorodtam.

-Most komolyan beszélek, Dor! Mit tegyek? Nem bírnám elviselni, ha Peter-nek bármi baja esne.

-Nyugi! Ha tényleg azt mondta a csaj, hogy szereti, nem fogja bántani!-nagyot sóhajtottam, de nem megnyugvásból.-Nézz rám! Ne féltsd Peter-t! Nagy fiú már, tud magára vigyázni!-majd elmosolyodott.

-Tudom. Köszi, hogy meghallgattál. Tudod, sokat jelent ez számomra... Na de most mesélj te! Mi van a Patrick-oddal vagy hívjam inkább Alex-nek? Hm?-felnevettem. Dor rám grimaszolt, majd ő is elmosolyodott.

-Tudod, nem olyan könnyű dönteni, mint te azt hiszed! Olyan az én helyzetem, mintha neked két Peter-öd lenne...

-Akkor volna egy szeretőm is. - felkacagtunk.

Ekkor eszembe jutott, hogy még nem hívtam vissza Peet-et.

-Jó hogy róla beszélünk, azt hiszem ideje lenne visszahívnom. Bocsi, de megígértem neki. Vagyis magamnak, de ez lényegtelen.- közben kikotortam a táskámból a mobilom és már tárcsáztam is a számot. A szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérem hagyjon üzenet, vagy próbálja később. Ha? Most megharagudott rám? Vagy csak lemerült. Valószínűleg az utóbbi.

-Nem veszi fel. Mindegy, biztos...-ekkor már csörgött is a telóm.

-Na, ez gyors volt.-nevetett Dorothy.

-Ez nem ő...-felhúztam a szemöldököm- Felveszem, lehet csak másik számról hív.

-Jó napot!-egy nő volt az, közömbösen beszélt. Mit akarhat?

-Jó napot.

-Ismerőse vagy rokona ön Peter O'neill-nek?

-Igen. A barátnője vagyok.

-Mr. O'neill autóbalesetet szenvedett a délután folyamán, jelenleg a Lincoln Kórházban ápolják az intenzív osztályon. Betudna fáradni hozzá?

Pulzusom az egekbe emelkedett, nem kaptam levegőt. A telefon kiesett a kezemből a padlóra. Még hallani lehetett , amint a recepciós nő beszél, majd leteszi.

-Mi történt? Mi az?-faggatózott Dorothy.

Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen leblokkoltam. Talán 10 percbe is telt, míg összeszedtem magam, és szavanként valahogy sikerült elmondanom neki. Ekkor ő megfogott a karomnál, és elrángatott az autóig. Tudta mire van szükségem. Látni szerettem volna Petert.

-Melyik kórház?

-Li-Lincoln.-éreztem amint gombóc gyűl a torkomban.-Mond, hogy semmi baja...

-Te is tudod, hogy Peter erős. Túl fogja élni.-majd beindította az kocsit.

Mikor megérkeztünk, meg se vártam Dorothy-t, már rohantam is a bejárat felé. A kórházban megcsapott a fertőtlenítő szag. Megtorpantam egy percre, recepció után kutatva, majd szaladtam tovább. Nem találtam, hát megállítottam egy nővért.

-Elnézést, nem tudja esetleg melyik kórteremben ápolják Peter O'neill-t?-lihegtem.

A nő elővett egy mappát, majd szemével a nevet kereste.

-Ah! Megvan! Elütötték-mondta félig kérdezve-Intenzív osztály, második szoba. Harmadik emelet és jobbra.-közben megérkezett Dorothy is, de nem vártam meg, már futottam is a lifthez. 
Mikor felértem, lelassítottam. Nem tudtam mire számítsak... mennyire lesznek nagyok Peter külsérelmi nyomai? Belehalnék, ha látnám összetörve...
Mélyet szippantottam a levegőből, majd továbbhaladtam. Megálltam egy nagy üveg ajtónál, amire hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy intenzív osztály. Kinyitottam. 1-es kórterem. Nagyot nyeltem. Majd a megpillantottam a 2-es számot. Mellette hatalmas ablak...amin keresztül tisztán kivehető volt egy beteg. Tele volt szurkálva csövekkel. Feje bekötve, jobb keze gipszben. Peter volt az.

Nyolcadik rész - Egy nem várt vendég

4 hónap múlva...

4 hónapja és két hete, hogy együtt vagyunk Peterrel... Így kimondva sokkal többnek tűnik, mint gondolná az ember. Hihetetlen, hogy mennyire elszaladt az idő...az iskolában a tanévet lezárták, a nyári szünet pedig már a végét járja. Azóta pedig már sok minden történt. Hol is kezdjem...? Azt hiszem, ehhez elő kell venni a naplómat...

Június 15: tanévzáró. Utána buli Mike-nál. Dor-ral, Peet-tel és még vagy ötven diákkal. Hajnalban Peet hazakísér.

Június 24: egész nap Peter-rel. Nála alszom! Khm... a többit nem részletezném.

Július 1-6: családi nyaralás anyuval és apuval. A leghosszabb Peter mentesen eltöltött idő, megismerkedésünk óta. Borzasztóan hiányzott. Nem is volt nélküle az igazi.

Július 15-18: üdülés PETER-rel a szülei nyaralójában! Azt hiszem, életem legjobb napjait töltöttem ott.

Július 19-Augusztus 16:  Mozi, strand, buli... minden ami belefér. A legjobb barátnőmmel és a szerelmemmel.

Szóval, ennyi lenne tömören. Így végigfutva mindezen, elég szép nyarat tudhatok magam mögött. Rossz lesz tőle megválni... De ne gondoljunk még erre! Még előttünk egy fél hónap...

Elővettem egy cetlit és írni kezdtem a bevásárlólistát. Ekkor hirtelen egy-vagyis három-hangos zörejre lettem figyelmes. Kopogtattak.

-Ki az?- kérdeztem a bejárat fele tartva.

-Kate...Boyl.-elakadt a lélegzetem. Ki? Ez nem lehet...ez csak valami vicc. Honnan tudja, hogy hol lakom? Szívem kihagyott egy percre. Megrezzentem. Mikor Peter elmesélte, hogy mit tett Kate a szüleivel, rájöttem, hogy ez a nő mindenre képes.

-Ki?-kérdeztem megerősítésképpen.

-Nyisd ki, és megtudod!-már biztos voltam kilétében. Szoprán hangja utánozhatatlan volt. Nem jó értelemben.

Elfordítottam a zárat, majd lenyomtam a kilincset.

-Szia!-üdvözölt. Nem viszonoztam.

-Miért jöttél?-tudakoltam zaklatottan.

-Be sem eresztesz? Na!-szélesre húztam ajkaimat, sóhajtott, majd kitártam az ajtót. Kate belépett, majd leült a kanapéra.

-Mit szeretnél? Vagy inkább akarsz?-helyesbítettem.Sokkal megfelelőbbnek tűnt az utóbbi, eddigi Katerine-nel kapcsolatos tapasztalataim alapján. Valószínűleg most is követelőzni jött.

-Szerintem már kitaláltad. Nem fogadtál szót nekem.-szemét rámszegezte, majd folytatta- Remélem, még emlékszel arra amit pár hónapja mondtam. Tudod, komolyan gondoltam! Azt hittem egyből megérted...

-Nem fogom elhagyni Petert! Soha! -mondtam neki, szinte már ordítva.

-Hm. Úgy látom nehéz a felfogásod... -csóválta a fejét- Egy hónapod van, hogy elhidegülj tőle, majd szakíts. Egy hónap, egy perccel se több.

Elgondolkodtam. Erre egyértelmű lenne számomra a válasz, ha nem egy gyilkossal beszélgetnék. Nagyot nyeltem. Ekkor kopodtattak. Bárki volt az, szó szoros értelmében megmentette az életemet.

-Hahó! Szívem, itthon vagy? -Peter volt. Kate, mikor az ajtó mögül a hang felcsengett, megdermedt. Leesett állal, kidülledt szemekkel meredt a bejáratra. Félelem, vágyakozás és csalódottság volt egyszerre a tekintetében. Tudta, ezzel a terve összeomlott.

-Nyisd ki!-parancsolt rám. Hát így tettem. De csak egy résnyire tártam ki.

-Szia.- köszöntem egyhangúan.

-Mi a baj?-megfogta az arcom két kezével.

-Semmi, tényleg semmi.

-Dorothy-nak hallottam a hangját előbb az ajtón át?-kérdezte.

-Nem egészen.-majd lesütöttem szemem. Peter átnézett a vállamon és megpillantotta Kate-et, amint a fotelen ül. Kezei leestek rólam, majd előrébb ment pár lépést. Arca elgrimaszolódott a dühtől.

-Mit. Keresel. Itt. Katerina? - nagy léptekkel közelített felé. Még nem láttam Peter-t ennyire zaklatottnak.

-Csak áldásomat adtam rátok, és bocsánatot szerettem volna kérni a múltkoriért.-ha nem velem beszélt volna pár perce, akár még el is hiszem neki.

-Ennyire hülyének nézel?! Tudod, már régebb óta ismerlek annál, hogy ennek bedőljek! És most menj innen! Takarodj! Te ribanc! - kiabált rá Peet, olyan erővel, hogy beleremegett a ház.

-Hát jó. Úgy látom nem látnak itt szívesen. - majd megfordult és az ajtó fele vette az irányt- De vigyázz a kis barátodra, nehogy véletlenül bármi valami baja essen! Tudod, ha az enyém nem lehet, akkor senkié- súgta a fülembe, majd elviharzott...

Hetedik rész - Egy közös este

Csak a hajnal értünk haza Dor partijáról. Elég jól sikeredett, bár nem voltunk sokan. Már igazán kellett ez a kis kikapcsolódás, pláne a tegnap délután történtek után... Beleremegtem ha csak arra gondoltam, hogy Peter-ért versenyzek, egy olyan nővel, aki egy testhossznyival lehagyott, már a rajtnál... Ekkor váratlan kopogtattak.

-Ki az?-érdeklődtem.

-Csak én vagyok,szívem.- mondta Peet.

-Persze, csak várj egy percet!-rohantam a tükör elé, majd megigazítottam a hajamat és felvettem egy sortot, egy ujjatlan felsővel.-Nyitom!-közöltem, majd elfordítottam a kulcsot a zárban.

-Szia, édesem!-mondta, majd egy csókot nyomott a számra.

-Szia, de... nem úgy volt, hogy csak estefele jössz?-kérdeztem.

-Öhm. Igen. És most szerinted mennyi lehet az idő?-felnevetett.

Rápillantottam a faliórára, majd megdöbbenve észleltem, hogy már öt óra is elmúlt. Ezek szerint átaludtam az egész napot. Szuper... Pedig megígértem Dor-nak, hogy délben átszaladok neki segíteni elpakolni a buli maradványait.

-A fenébe! Akkor várj meg, míg felveszek valamit. Egy pillanat!

-Kels!-szólt utánam-Nem muszáj átöltöznöd, tudod, én szívesebben tölteném otthon az estém, veled.- majd elmosolyodott.

-Biztos?

-Igen.

-Hm. Valahogy most én is így érzek...rendben. De akkor mit csináljunk?

-Dvd?

-Oké. Pont múltkor találtam egy jó filmet! De előtte  lenne egy megválaszolatlan kérdésem.Tegnap megígérted, hogy elmondod! Szóval...miért is szakítottatok Kate-tel?

-Nem bírsz leakadni erről a témáról, mi?

-Tudod... erre az ügyre még nem tettem pontot. Nem tudok úgy megnyugodni, hogy nem ismerem a teljes történetet.

-Hát jó, legyen. Elmondom. De ehhez le kell ülnöd, mert hosszú lesz.-megvárta míg helyet foglalok, majd folytatta- Kate-tel gyerekkorunk óta ismertük egymást. Egy óvodába jártunk, és együtt kezdtük az iskolát is. Ő volt az egyik legjobb barátom, lány létére. Talán általánosban nyolcadikos lehettem, mikor összejöttünk. Sokáig dúlt a love. Akkor nem tudtam volna mással elképzelni az életem...Aztán, minden azon a napon kezdődött, mikor a szüleim autóbalesetet szenvedtek. Aznap Katerina is velük utazott. Defektet kaptak. Apa elrántotta a kormányt, majd beleszálltak a kukoricásba. Háromszor pördültek meg. Kate egy-két horzsolással megúszta a balesetet, saját lábán szállt ki a kocsiból. Lestoppolt egy autóst, majd hazajött. Látta anyámékat amint ott haldokoltak, de nem segített rajtuk! Ott hagyta őket! Négy óráig szenvedtek az életükért, mire végre valaki rájuk bukkant... de már nem tudták őket megmenteni...-nyelt egy nagyot- Kate ezt saját maga mondta nekem, mikor szakítottam vele, mert rájöttem, hogy megcsal. Mindezt azért csinálta, hogy megörököljem szüleim vagyonát, és ezáltal ő is, mikor elveszem feleségül. Tudta, hogy a végrendelet úgy szól, hogy csak akkor kapom meg a teljes örökséget, ha megházasodom.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen fájó ügyről van szó, nem faggatlak, sajnálom.-majd szánakozó pillantást vetettem rá, és átöleltem.

-Nem tesz semmit.

-Éés, Kate-et nem ültették le? Mármint cserbenhagyásért?

-Nem. Előadta, hogy sokkot kapott, és hogy nem emlékezett semmire az esetből...

-El sem tudom képzelni, hogy léteznek-e ennyire gonosz, álszent, szívtelen emberek a Földön.

-Úgy látszik, igen. De ezt most hagyjuk. Ezt a fejezetét az életemnek már lezártam. Örökre. Beszéljünk inkább valami másról, vagy indítsd el a dvd-t inkább!

-Rendben.

-Anyud nappalos ma?-kérdezte.

-Nem. Éjszakás.

-Hmm. Akkor csak kettőnké a ház.-majd kacsintott egyet felém és a derekamnál fogva magához húzott.-Bebizonyítsam, hogy mennyire szeretlek?-és egy komisz mosolyt villantott felém.

Megcsókolt. Lágyan, érzékien. Majd ugyanezt folytatta a nyakamon, és a vállamon. Minden porcikámat elöntötte a tűz. Szinte lázam volt. Ekkor egy pillanatra megtorpant, levette a felsőjét, majd folytatta. Letepertem a kanapéra, majd lekaptam magamról a pólómat...

Másnap reggel az ágyamban ébredtem, magamban. Csak egy cetli volt téve az éjjeli szekrényemre, amin ez állt:

"Jó reggelt szívem! Igaz nem haragszol amiért leléptem? Anyud hazajött, és nem akartam vele összefutni! :) Remélem jól aludtál! Még sok ilyen estét! Csókollak.

Peet"

Ekkor kezdtek derengeni, a múlt éjjel történtek. Elpirultam.

-Szóval megtörtént az első... -mondtam magamban mosollyal az arcomon, majd mélyet szippantottam a levegőből és elindultam a ruhásszekrényem felé. Hétfő volt. Iskolanap. Már majdnem késében voltam, így csak magamra kaptam valamit, és már csukódott is az ajtó mögöttem.

Na most egy hétig nem leszek, ne is várjatok újabb részeket... de jövőhétvégén már írok! :) Na, hogy tetszett ez a rész? :)

Hatodik rész - A volt barátnő

-Pontosan ma van a napja annak, hogy három teljes hete járunk!-mondta Peet.-Azt hiszem, ezt meg kellene valahogy ünnepelnünk...nem gondolod?-majd felém kacsintott.

-Hát, rendben.De miben töröd a fejed?

-Mondjuk egy piknik? Délután?

-Hm... nem hiszem, hogy ráérnék. Dorothy-nak ma van a szülinapja, és úgy igazából még semmit nem vettem neki.-arcát pásztáztam, abban reménykedve, hogy némi együttérzést vélek majd felfedezni.

-Öhm. Azt hiszem, mintha nekem is említette volna, hogy nem bánná, ha megjelennék. Nem tudod, mit szeretne Dor?

-Szerintem nálam jobban senki nem ismeri. Ha akarod, helyetted is megvehetem...

-Megköszönném, édesem.-majd homlokon puszilt, és átölelt.

A délelőtt követően még beszélgettünk Peterrel, majd elmentem a plázába vásárolni.
Minden ajándékboltot végignéztem, de semmi egyedit nem találtam...így a ruházat mellett döntöttem. Pont egy butikban nézelődtem, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki vizslat. Egy nő volt az. Hosszú ballonkabátba, maxi csizmában és hatalmas kalappal a fején, ami a fél arcát elrejtette. Tovább álltam hát, de akkor is a sarkamban maradt. Megszaporáztam lépteimet, de mint az árnyékom, úgy követett. Ekkor hirtelen megfordultam, és átellenben találtam magam vele. Körülbelül öt méter lehetett kettőnk között a távolság. Felemelte a fejét. Hosszú, fekete, hullámos fürtjei, megcsillantak a neonlámpa fényében. Makulátlan arcán, sötétzöld szeme felett, füstös smink fedte bőrét. Többnek nézett ki mint húsz. Gyönyörű volt. 
Megdermedten álltunk mind a ketten, míg végre sikerült valami hangot erőltetni magamba.

-Miért követsz?

-Tudnod kell valamit!-arca komoly és rezzenéstelen volt. Elképedtem. Mégis mit kellene tudnom egy vadidegentől?

-Miről?

-Peterről.-megállt az ütő bennem. Mi csoda?

-Mi...Mit?-dadogtam. Két lépést tett felém majd folytatta.

-Felejtsd el őt! Nem hozzád való! Azt hiszed, hogy szeret? Nagyot tévedsz.

-Mégis ki vagy te?-faggattam ingerülten.

-Kate B...

-Peter Kate-je?-vágtam közbe.

-Igen.-sóhajtott.-Szóval beszélt rólam.

-Csak megemlítette a neved...akkor te lennél az exe.-nem akartam elhinni. Nem azt, hogy Peter elhagyta ezt a lányt, és nem azt, hogy most itt állok vele szembe. Hanem, hogy Peet engem választott, egy ilyen nő után, akivel bármiben összehasonlítanának, magasan ő nyerne.

-Mit mondott még rólam?

-Semmit.-böktem rá.-Mit akarsz tőlem?

-Már mondtam. Figyelhetnél jobban is! Én csak segíteni szeretnék, hidd el. Nem akarom, hogy később nagyobb fájdalom érjen. Peter nem szeret téged, csak engem akar veled elfeledtetni! De ez soha nem fog neki sikerülni, mert minket egymásnak teremtettek. Nézz rám.-egy kirakat üvege elé vezetett, ahol jól látszódtunk mind a ketten.-Nézd a hajam, a testem, az idomaim, az arcom, a ruhám...most pedig nézz magadra! Koszos melegítő és egy régi sportcipő, a frizurád aligha látott még balzsamot, az alkatod egy átlagos tizenévesével egyenlő...-a szemem megtelt könnyel-sosem leszel elég jó neki!-kicsordult egy csepp, és lefolyt az államig, ahonnan lecseppent.-Csak nem sírsz?! Nem akartalak megbántani...de ez így sokkal jobb lesz mindkettőtöknek.-majd elsétált.

Én lerogytam a földre, hátamat az üvegnek támasztottam. Majd zokogtam. Úgy éreztem, ennek a napnak befellegzett. Majd pár perc múlva összeszedtem minden erőmet, és elindultam megvenni az ajándékot.

Mikor hazaértem, átöltöztem és kisminkeltem magam, hogy kevésbé legyen feltűnő, hogy bőgtem, majd rohantam Dor partijára, késésben voltam. Útközben megnéztem a nem fogadott hívásokat, aminek hetven százalékát Peet-től kapottak töltötte ki. Négyre beszéltük meg a találkozót, és már öt múlt pár perccel. Hát felhívtam, de nem vette fel. Hagytam neki egy üzenetet:

-Szia édesem! Ezer bocsánat, hogy késtem, de mindjárt ott vagyok! Még egyszer sajnálom, csak valami halaszthatatlan dolgom akadt.-hazudtam.

Pár percre rá meg is érkeztem. Felköszöntöttem Dorothy-t, majd Peet keresésébe kezdtem.

-Nem láttad Peter-t?-kérdeztem Dor-t.

-Azt hittem veled jön. De neked kellene rá vigyáznod, már nem azért!-felkacagott.

-Úgy volt megbeszélve, hogy itt találkozunk...

Ekkor hátulról valaki átölelt. Illata ismerős volt. Csuklóján ezüst karkötő, amit mindig... ez csak Peet lehet az! Megfordultam, majd homlokon puszilt.

-Hol jártál, ilyen sokáig drágám? -kérdezte.

-Hát ugye sürgősen...szólt anya, hogy ugorjak be hozzá az irodába, mert... mamámnak ki kellett váltanom a patikából a gyógyszerét.-hazudtam...és elég jól.-Hívtalak telefonon, de nem vetted fel.

-Tudom. Lemerültem.

Ekkor eszembe jutott, hogy hol is jártam valójában, és hogy kivel  is találkoztam. Összerezzentem.Mi van ha igazat mondott? Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejem. Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom!

-Kelsey! Hahó! Kels. Kelly! Hol járnak a gondolataid?

-Sehol. Figyelek. Mondjad!

-Na ez az... előbb már előbb megkérdeztem egyszer. Szerinted milyen stílusú zene szóljon?

-Mindegy.-ekkor Peter megfogta a kezemet és arrébb húzott.

-Mi a gond?-kérdezte.

-Semmi.

-Tudom, hogy valami van. Láttam az arcodat előbb! Hol jártál egy órája?

-Mi ez, kihallgatás? Már mondtam, hogy a patikában!-feldúlt voltam.

-Kelsey... ne hazudj... tudom, hogy nem ott voltál. Mi történt? Ki vele!-lesütöttem fejem, szégyelltem magam. Majd egy nagyot szippantottam a levegőből és rákezdtem.

-Találkoztam vele.

-Kivel?

-Kate-tel.

-Milye...az exemmel?-megdöbbent.

-Igen.

-Mit tett veled az a szemét ribanc?

-Semmit!

-Az igazat!

-Rendben. De előbb kérdezhetek valamit?

-Igen.

-Szeretsz te igazán?

-Persze, de ezt remélem anélkül is tudod, hogy meg kellene erősíteni.

-Mindennél jobban?

-Mindennél.

-Még Kate-től is?

-Mi? Ez egyértelmű szerintem. Mivel beszélte tele a fejed az az álszent?

-Semmivel.

-Kels, így nem tudok segíteni!

-Nem szorulok a segítségedre.

-De...

-Figyelj, téged választottalak, nem?! Miért tettem volna, ha nem lennék beléd szerelmes?

Elgondolkodtam. Igaza volt.

-Bocsáss meg. Nem akartalak...

-Nem tesz semmit. Csak nem értem, hogy hogy bizonytalanodhattál el.

-Haragszol?-kérdeztem.

-Nem! Dehogy... egykoron velem is ugyanezt tette Kate. Könnyen rá tudja az embereket beszélni mindenre.

-Hogy szakítottatok? Vagy miért?

-Ez hosszú... majd egyszer elmesélem. De most inkább érezzük magunkat jól, és bulizzunk! Nem a kedvenc számod szól éppen?-terelte gondolataimat jobb irányba.

-De, az...

-Hölgyem! Szabad egy táncra?-kérdezte pimasz mosollyal az arcán. Nem tudtam türtőztetni magam, hát beleegyező pillantást vetettem rá. A karomat az övére helyeztem, majd együtt elindultunk a táncparkett felé.

Ötödik rész - A látogatás

Másnap reggel kéz a kézben ballagtunk be az iskola kapuin. Olyan érzésem volt mintha mindenki minket bámult volna, ami valószínűleg így is történt.Feszengtem, utáltam a középpontba lenni. Peter ezt megérezte és átkarolt, majd ezt súgta fülembe:

-Ne gondolj a többiekre, csak te, meg én. Együtt.-hangja nyugtatóan hatott rám. Rögtön jobban éreztem magam a bőrömben.

-Szóval, milyen óránk is lesz?-kérdeztem.

-Talán...matek. Dupla matek.

-Szuper.Pedig már kezdtem azt hinni, hogy lesz egy tökéletes napom az életemben...-nagyot sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.

-Majd csak kibírjuk valahogy.Ketten.-és egy csókot nyomott a számra-Amúgy, hozzak valamit a büféből?

-Kösz, de nem vagyok éhes.-majd elengedtem a kezét.

Míg Peter odavolt, megérkezett Dorothy is.

-Hello csajszi! Na merre a Casanovád? Tegnap este, a telefonban úgy volt, hogy együtt vagytok. Nem?!

-De. Pont az előbb ment el kajáért.

-Áhhá! És itt is van!-mutatott Peet felé.-Hmm.Nem mondom, közelebbről még szemrevalóbb, mint távolról!-súgta a fülembe, majd szemével elégedetten végigmérte.

Közben ideért Peter.

-Hoztam egy-egy jegeskávét, mindannyiunknak. Ha nem baj?

-Köszi, egyáltalán nem baj, most hogy így mondod, kifejezetten jól fog esni!-válaszoltam.

-Kösz,de nem kellett volna!-mondta Dor is, bár kissé visszautasítóan, de tőle az is csoda, hogy ez kitelt.

Megittuk mindannyian az italunkat, és együtt elindultunk a közös óráinkra.

A délelőtt további részében együtt császkáltunk mindenhova Peet-tel. Még a dupla matekon is örömmel ültem, mert tudtam, hogy mellettem van, és ez olyan boldogsággal töltött el, hogy még a pokolt is elviselhetőnek képzeltem vele.
Már kora délután végeztünk, így megígérte, hogy elvisz, megmutatni a lakását. 
Egy hatalmas emelkedőn vezetett fel az út. Körülbelül tizenöt percre lehettünk a belvárostól, mikor megérkeztünk. A macskaköves út mellett kétoldalt hatalmas sövénysor vezetett a kovácsoltvas kapuig. Peet kinyitotta, majd beállt az autóval. Hatalmas tér tárult elém,  mikor kiszálltam.

-Azt a'! Nem gondoltam volna, hogy a szüleid ilyen befolyásos emberek voltak. Gondolom nagy vagyont hagyhattak rád...

-Nem annyira sokat... éppen hogy mindenre elég a kamat. De már a ház fenntartása is gondot szokott jelenteni rosszabb napokon.

Bevezetett a lakásba.

Az ajtóval szemben egy márványlépcső volt, ami a tetején két oldalú erkélyben végződött. Fejünk felett hatalmas swarovski kristály lógott.

-Lenyűgöző! Tudod, egy ilyen házban szándékszom megöregedni!-méltattam.

-Akkor jó helyen jársz!-bazsalyogott.-Még a dédnagyszüleim építették az 1870-es években. Azóta minden nemzedék felújíttatta. De ez nem hiszem, hogy téged érdekelne...

-Rosszul tudod. Engem minden foglalkoztat ami veled kapcsolatos!-átkaroltam, majd ajkamat az övéhez tapasztottam.-Tudod, hogy mennyire szeretlek?

-Érzem.-mondta, majd újra megcsókolt.

Peter-rel késő estig beszélgettünk, már teljesen besötétedett , mikor hazavitt. Csodálkoztam is, hogy hogy tud olyan magabiztosan vezetni, egy legalább negyvenöt fokos lejtőn, úgy, hogy alig lát valamit. 
A város fényei már égtek, mikor megérkeztünk.

-Hogy érezted magad?

-Ennél jobban soha. Még sok ilyen napot szeretnék.-kiszálltam.

-Sokat, bizony!-mondta, megcsókolt és elhajtott a pimasz vigyorával az arcán.

***

Az elkövetkező két hétben szinte ugyanúgy teltek a napok. Peterrel. Azt hihetné az ember, hogy ennyi idő alatt bárkit meg lehet unni, de aki ezt mondja, az még nem volt szerelmes. Minden egyes alkalommal új fejezet nyílik kettőnk könyvében. Minden adott és kapott csók, olyan mint az első: még véget sem ért, máris a következő után vágyódom. Mindig, mikor megérint, kihagy a szívem, majd újra hevesebben kezd verni. Nem tudok vele betelni. Azt hiszem, ezt nevezik szerelemnek.